41.rész

       **Josh szemszöge**

  Valahol a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy annyira tökéletes minden, hogy ez már nem lehet a valóság. Hát nem is volt az...Egy álomban éltem, amiből ma ébredtem fel. A történtek ellenére én még mindig totálisan szerelmes voltam Kendrába, és bíztam benne, hogy az egész csak egy félreértés. Sajnos mégsem volt az...a saját szememmel láttam amint megcsókolta Kendra azt a mitugrászt, és én hülye még most is abban bízom, hogy az egész csak egy félreértés.
   Egyre hűvösebb lett az idő, és Monica még mindig nem jött. Nem akartam megint felhívni, mert biztosan nyomós oka van arra, hogy késik. Leültem egy másik padra, mivel annak a padnak már volt "tulajdonosa" és én nem akartam belerondítani a képbe. Csak ültem és vártam...


    **Kendra szemszöge**

  Már megint mindent elrontottam. Josh azt hiszi, hogy én csókoltam meg Alexet, és hogy van valami köztünk. Nagyon téved...nincs köztünk semmi, és nem is lesz. A hátam közepére sem kívánom őt, nem hogy még érezzek is iránta valami mást. Ő az aki nem tudja felfogni, hogy nem akarok tőle semmit, és akkor lennék a legboldogabb, ha végre kilépne az  életemből.
  Nagyon belemerültem a gondolataimba, amiből a csengő hangja rángatott ki. Reméltem, hogy Josh jött vissza, és mindent megbeszélhetünk. Rohantam kinyitni az ajtót, ám nem Josh volt az hanem Monica. Csípőre tett kézzel állt az ajtóban, és nem tűnt túl boldognak.
-Mégis mit csináltál már megint?-tolt félrébb és jött be, miközben számon kért.
-Mi? Hogy én mit csináltam? Ez nekem magas.-értetlenkedtem.
-Jajj ne tedd már a hülyét.-legyintett.-Josh hívott, hogy baj van, és hogy éjszaka aludhat-e nálunk. Tudni szeretném, hogy mit csináltál vele.-ordított. Nem értettem, hogy miért van ennyire kiakadva amikor az egészhez semmi köze sem lenne, csak Josh már el kellett neki panaszolnia.
-Állj! Először is, mit képzelsz te, hogy csak úgy ide jősz és ordítasz nekem? Másodszor meg: semmi közöd az egészhez, és nem értem, hogy Josh miért veled beszéli meg az ilyeneket, amikor tényleg nem tartozik rád!-háborodtam fel. Az azért már tényleg durva, hogy Monicát küldi, a helyett, hogy nézne szembe a problémákkal és hagyná, hogy elmondjak mindent.
-Talán azért beszéli meg velem ezeket, és nem veled, mert veled már nem lehet normálisan beszélni.Teljesen el vagy szállva magadtól, és nem érdekel senki, mindenkin csak úgy gázolsz át. Most azt hiszed, hogy nagyon menő vagy, mert egyszerre két fiú is fut utánad, és egyszerre kettővel játszadozol. Te ezt menőnek tartod de én az ilyen lányokra más szót ismerek.-húzta fel a szemöldökét nagyképűen.
-Azt akarod mondani, hogy én egy...
-Azt.-vágta rá, majd elindult ki a házból.
-Csak egy pillanat.-rántottam vissza.-Nem értem, hogy miért véded annyira Josht, de biztosan megvan ennek is az oka...vagy tévedek?
-Nem mindegy neked? Te úgy is csak játszadozol vele, ahogy mindenki mással.-rántotta meg a vállát és nekem ekkor telt be a pohár. Hírtelen felindulásból lekevertem egy óriási pofont.
-És most takarodj a házamból!-ordítottam, majd becsaptam utána az ajtót.

   Nem tűröm, hogy le k...ázzanak. Azt sem tudja, hogy mi az igazság, és máris levonja a következtetést. Nincs szükségem ilyen barátnőre. Köszönöm, de nem kérek belőle.


  **Monica szemszöge**

  Talán tényleg kicsit durva voltam Kendrával, de csak az igazat mondtam. Teljesen megváltozott, mióta visszajött Londonba. Mintha kicserélték volna. Flegma lett, és mindenkivel bunkózik. Szegény Josh is átutazta a fél világot, erre mit lát?...Hogy a drága Kendrája egy más srác szájában turkál.
  Ja és hogy miért védem annyira Josht? Csak mert tudom, hogy milyen érzés, ha játszadoznak veled, ha semmibe vesznek, és teljesen átérzem a helyzetét. Semmi több mi csak barátok vagyunk, akik ha kell kiállnak egymásért, ha kell segítenek egymásnak. Szerintem ez az igazi barátság, és bár ha most talán Kendra nem is érti az egészet, de talán majd rájön, hogy mindent csak az ő érdekében tettem, és nem rossz indulatból.

  Épp a park felé tartottam, amikor hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, és utánam rohan. Megtorpantam, de aztán megpillantottam Kendrát, és tudtam, hogy nem eshet vele bántódásom.
-Monica!-lihegett utánam.-Állj már meg kérlek.-állt meg egy pillanatra, majd futott felém. Mikor hozzám ért leült a földre, és próbálta visszaállítani a légzését a megszokott ütemre. Én csak álltam felvont szemöldökkel, és vártam, hogy mi volt annyira fontos, hogy lefutott miatta majdnem egy fél maratont. Vártam, de nem szólt semmit, csak felhúzta a térdeit, ráborult és csenben ült tovább. Gondoltam, hogy csak a godolatait szedi össze, de mikor hangos zokogásba tört fel teljesen lefagytam. Két lehetőség között vacilláltam. Vagy leülök mellé, és megpróbálom megvigasztalni, vagy a harag miatt amit iránta érezek megfordulok és tovább megyek. Végül is az elsőt választottam, leültem mellé, és szorosan magamhoz öleltem.

-Sírj csak nyugodtan...ez megnyugtat.-csitítottam. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, mikor mégis vele maradtam, mert most nagy szüksége van valakire aki mellette áll és megvigasztalja.
-Annyira sajnálok mindent, de én nem így akartam. Ha tudnád mióta folyton magamba az érzéseimet, és hogy igazából mi is van bennem, egész máshogy látnád ezt az egészet. De nem tudod, senki sem tudja.-szipogta.
-Mond el, hátha tudok neked segíteni.-emeltem fel fejét, és néztem mélyen a szemébe. Kendra csak bólintott, majd vett egy nagy levegőt, és mesélni kezdett. Elmondta, hogy igazából mi zajlik le benne, és a viselkedése csak azért volt ennyire felszínes, hogy elnyomja az igazi érzéseit. Komolyan mondom, hogy a végén én éreztem magam borzalmasan, mert az egészből semmit nem vettem észre. Borzalmas baránő voltam.
-Sajnálom, sajnálok mindent, és bocsánat azokért a dolgokért, amiket a fejedhez vágtam.-hajtotta ismét le a fejét, mikor befejezte mondandóját.
-Kendra...-kerestem a tekintetét.-Nézz rám. Nem kell bocsánatot kérned. Inkább én vagyok az aki hibázott. Észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel, de nem vettem. Segíthettem volna, de nem tettem. Ne haragudj rám.-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Ugyan már, dehogy haragszom.-Jelent meg egy halvány mosoly az arcán.-Mindent el kellett volna mondanom, de nem tudtam. Csak gyűlt bennem, és most kitört belőlem. Nem akartalak a gondjaimmal fárasztani, de muszáj volt elmondanom valakinek. Egyszerűen megőrjítettek a gondolataim.
-Te nem vagy normális! Mi az, hogy fárasztani a gondjaiddal? Te soha nem fárasztanál, sőt örülök, ha elmondod nekem, mert akkor tudom, hogy bízol bennem.
-Igazad van...sajnálom.-tápászkodott fel, és tartotta a kezét, hogy segítsen felállni. Elfogadtam a segítségét, és mikor felálltam szorosan magamhoz öleltem. Már nem haragudtam rá egy cseppet sem, inkább sajnáltam Őt amiért ennyi problémával kellett szembe néznie. 
  Megnyugtattam, hogy beszélek Josh fejével, és megpróbálok segíteni neki, hogy helyre hozzuk, azt ami még 
menthető. Kicsit megnyugodott Kendra, majd elsétált haza. Egy kis ideig figyeltem, hogy nehogy valami baja essen, de mikor láttam, hogy már majdnem otthon van én is elindultam a parkba, mivel már várt rám Josh. 

  Amikor megpillantottam Josht egy padon ülve, és épp a könnyeivel küszködött, a szívem összeszorult. Soha nem akartam senkit így látni, és én épp ezért féltem annyira a szerelemtől. Nem akartam én is csalódni, mert az egy rettenetes, és fájdalmas dolog, és ha a szerelem ennyire fájdalmas...köszönöm, de én nem kérek belőle. 
  Josh felemelte a fejét, mikor meghallotta, hogy felé tartok. Rám nézett, majd felállt, és szorosan megölelt. Éreztem, hogy egy pár könny a vállamra esett, és a blúzom lassan elitta azokat.
-Azt hittem, hogy elfelejtkeztél rólam.-húzódott el, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Dehogy felejtkeztem el rólad, csak egyszer beszélnem kellett Kendrával.-magyaráztam. Kendra nevének hallatára csal elfordította a fejét, és visszaült a padra.
-Na és mit hazudott össze? Mit tudott megint kitalálni?-kérdezte hűvösen. 
-Elmondott mindent.-válaszoltam.
-Mindent? Na azt nem hiszem, vagy ha el is  mondta, de nem az igazat.-vágta rá gúnyosan.
-Légyszíves hallgass meg, és majd azután eldöntöd, hogy hiszel neki, vagy nem.
-Jó legyen.-vonta meg a vállát, majd kíváncsiságot színlelve nézett rám. Leültem mellé, majd elkezdtem mesélni, az elmúlt fél óra eseményeit.
-Miután felhívtál, elmentem Kendrához, és nagyon összevesztünk. Rengeteg sértő dolgot vágtunk egymás fejéhez, majd elrohantam a park felé, de Kendra utánam jött. Megállított, és könnyek között elmesélte az egész történetet, ami Londonba jövése után történt. Elmondta, hogy Alex nem hagyja békén, zaklatja, hogy mindig menekült előle, és hogy most is váratlanul jelet meg nála, és Ő csókolta meg. Kendra megpróbált elhúzódni tőle, de Ő nem engedte. Így te csak azt láthattad, hogy csókolóznak....-elmondtam neki mindent, az elejétől a végéig, és láttam Josh arcán, hogy hisz nekem. Végre megvilágosodott előtte is, hogy Kendra miken ment keresztül, és hogy neki most az a dolga, hogy mellette legyen, és támogassa Őt. 
  Mikor a kis monológom végéhez értem szó nélkül felállt, és elszaladt a parkból. Tudtam, hogy Kendrához megy, és hogy most végre minden rendbe jön...legalább is reméltem.

40.rész

   

"Nem fogok többet szenvedni senki miatt!!"-ezzel a mondattal keltem fel másnap, és határoztam el, hogy bármi is történjen nem fogok többet sem sírni, sem bánkódni, sem szenvedni. Vége a kis naiv lánykának, akim mindenért sír, és mindent magára vesz. Senki nem érdemli meg, hogy miatta sírja, nem...
Ahogy az az idézet is mondja: "Senki sem érdemli meg a könnyeidet, aki pedig megérdemli, az nem fog sírásra késztetni". Talán ez lesz a jelmondatom ezután. Nem szeretnék egy törékeny, és állandóan bőgő lány lenni, inkább egy erős, és életvidám, és ha ehhez az kell, hogy teljesen kiírtsak mindent a szívemből ami a gyengeségemre utal azt is megteszem. Tudom, hogy túl nagy szavak ezek, de ha az ember elhatározza magát, és mindent megtesz azért, hogy sikerüljenek a tervei, akkor nem állhat akadály elejébe, és nem lesz annyira nehéz ez a lépés sem a számomra.
Eleinte nehéz lesz, hogy ne engedjek annyira közel mindenkit magamhoz, és hogy tartsak egy bizonyos távolságot, de ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor végérvényesen összetörök, és nem tudnak majd segiteni rajtam. Visznot ezzel az egésszel nagy kockázatod vállalok, mert ha nem fog összejönni, akkor csak elmarok mindenkit magam mellől, és egy idő után a magányba fogok belehalni. Ennyire messzire azért nem akarom menni, de ez is benne van a pakliban.
Ez a reggel talán egy új élet kezdede, vagy az is lehet, hogy csak egy nagy elhatározás momentuma, amit soha nem fogok megvalósitani. Mindkettő betelejesendhet, de én az első variációba fektetek több energiát, és mindent megteszek a célom elérésébe.
A tegnap este, még mindent itt akartam hagyni, és visszamenni Kaliforniába, de egy kiadós alvás után az egész más megvilágításból látszik, és már nem szeretném félbehagyni a színészkedést. Inkább változtatok a viselkedésemen, és a természetem, de ezt akkor is folytatni fogom. A színészet az életem, és egy pillanatnyi gyengeség miatt nem fogom veszni hagyni.

Hosszan elmélkedés után elhatároztam, hogy tényleg megváltozom. Bemntem a fürdőbe, és elkészültem, mivel aznap is forgatásom volt. Azt nem tudtam, hogy mit fognak kezdeni a kezemmel, mivel a kötés még rajta volt, és nem bonthattam ki, viszont a filmben nem szerepelhettem bekötött kézzel. Ezeket a gondolatokat hamar elhessegettem, és inkább arra koncentráltam, hogy eltüntessem a borzalmas napok nyomait. A tükörrel még mindig nem kezdtem semmit, így a még megmaradt szilánkokba láttam magam, és próbáltam elfogadható kinézetet adni magamnak. A fürdő padlóján, még mindig látszott néhány vércsepp, ezért vettem a felmosót, és feltakarítottam, mivel nem akartam, hogy bárki is meglássa.
Bár ki is láthatná meg, mikor rajtam kívül nincs is senki ebben a nagy házban. Egyedül vagyok...teljesen egyedül. És már megint elgyengülök. Nem számít, hogy egyedül vagyok. Minek nekem bárki is, ha úgyis csak fájdalmat okoz?
"Áh...miért is áltatom magam? Soha nem tudok egy érzéketlen túskává válni, és soha nem leszek egy szívtelen dög."-magyaráztam magamnak. Nem fog menni ez a "senki sem érdekel" dolog, mivel nem tudok ennyira hamar tullépni mindenen, és ennyire érzéketlenül felfogni az eseményeket.
Lássátok? Ennyi volt a nagy elhatározás, hogy megváltozom. Majdnem egy egész órán át elhittem, hogy ebből még lehet is valami. Dehogy lehet. Soha nem tudnám elmarni magam mellől az embereket, a barátaimat...a szeretteimet. Ez nem én vagyok, lehet, hogy egy másik lány, egy másik életben képes erre, de én nem. Én maradok az a Kendra aki voltam, a könnyeivel, a fájdalmaival, az érzéseivel....nem tudok megváltozni, bármennyire is akarok.


Miután ráébredtem, hogy mennyire magányos vagyok, elhatároztam, hogy szerzek egy társat magam mellé. Elmentem a közeli kisállatkereskedéshez, és vettem egy gyönyörű kiscicát. Eredetileg kutyát akartam venni, de mikor rámnézett azokkal a kerek szemeivel, és hozzám simult teljesen elnyerte a szívem minden szeretetét. Ő kellet nekem. Nem egy kutya, hanem Ő az én kis cicusom.
Olyan kis édes volt, és épp annyira szeretetéhes, mint én. Első látásra beleszerettem, és csak ő kellett nekem. Annyira félénk és esetlen volt...na meg persze kicsi is, így a Picur nevet kapta. Ez volt a legtalálóbb név hozza. Persze, ha nő már kicsit fura Picrnak szólítani, de majd akkor átkeresztelem, egy találó névre. Nekem viszont most rá van szükségem, és talán az egész életem más fordulatot vesz a kis jövevény által.

A napom további réssze egész jól eltelt. A rendező elrendezte, hogy a következő pár napban ne kelljen bemennem a sebem miatt, mivel úgysem tudtak volna így forgatni. Jól jött ez a pár, mert legalább rendbe tudom rakni a dolgaimat, és a cicámmal tölthetem az időt.
Próbáltam feltünés nélkül kiosonni a forgatásról, mivel mindenütt fotósok voltak, és nem szerettem volna valami pletykalap címlapján virittani a "Kendra Howel, mégsem csinája meg a filmet?" címmel. Azt hittem sikerült, de mikor hazaértem, és bekapcsoltam a TV-t épp rólam volt szó.


"Kendra Howelt a minap egy kórházból látták kijönni.-itt egy felvételt mutattak, amin épp Carla mellett sétálok, majd elleptek a fotósok.-Bal csuklója be volt kötve, és nem árult el semmit a történtekről. Egyes pletykák szerint nem ez az első eset, hogy bekötözött csuklóval jött ki a kórházból...Talán valami több is van a háttérben."


Ennél a pontnál nem bírtam tovább kikapcsoltam a TV-t, és egy hatalmasat ordítottam. Az egész ház csengett, és vizhangzott. Szegény Picur is, aki békésen aludt az ölemben felszökött, és elszaladt.
-Hupsz.-kaptam kezem a szám elé, majd elindultam a cicus után, aki a lépcső tetejéről nézett rám. Szép lassan felmentem a lépcsőn, majd megsimogattam, amit egy kis dorombolással díjazott, majd megfogtam, és visszemntem vele a nappaliba. Szegény cicus, még mindig nagyon félt, és érezni lehetett a gyors szívverését, amit lassan elnyomott a lassú, és ütemes dorombolása. Annyira cuki. Egyszerüen imádom ezt a kis állatkát. Még csak pár órája, hogy megvan, de máris érzem, hogy sokkal boldogabb, és önfeledtebb vagyok.
Gondoltam, hogy felhívom a szüleimet, és elújságolom nekik, hogy vettem egy kiscicát, és amugy is már rég beszéltünk.
-Haló?-vette fel anya a telefont.
-Szia. Hogy vagytok?-mondtam mosolyogva. Igaz, hogy nem látta, de tudtam, hogy érzi, hogy mosolygok.
-Szia kincsem. Mi jól vagyunk. Te? Hallottam pár pletykát, amik arról szoltak, hogy megsebesültél. Igaz ez?-kérdezte komolyan.
-I-igen.-dadogtam.-De semmi komoly.
-Mégis mit műveltél?
-Eltörtem a fördőszobai tükröt, és amikor szedtem össze a szilánkokat elvágtam a kezem. Tényleg semmiség az egész.-próbáltam nyugtatni.
-És amugy hogy telik Londonba?
-Egész jól.-próbáltam továbbra is vidám maradni, de ez a téma elég kényes volt, mivel hazudnom kell.-Képzeld van egy kiscicám.-tereltem a témát.
-Egy kiscica?-kérdezett vissza.
-Igen, Picurnak hívják, és annyira cukii.-újságoltam akár egy kisgyerek.
-Örülök, hogy boldog vagy. Jó tudni, hogz minden rendben van.-mondta komolyan. Persze...minden rendben van. Ó ha tudná, hogy mit érzek...de nem tudja.
-Igen, minden rendben van. Anya?-szólitottam meg.
-Igen?-válaszolt rögtön.
-Sajnálom de mennem kell, hamarosan majd még beszélünk. Szeretlek titeket.-búcsúzkodtam, mert éreztem, hogy már nem birom tartani a látszatot, és ha nem rakom le el kell mondanom mindent.
-Rendben kicsim. Mi is szeretünk, szia.-köszönt, majd bontotta a vonalat.

"Istenem...miért nem mondok el semmit? Miért vagyok ennyire önfejü?" Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben...nem tudtam mit csináljak. Legszivesebben visszaívtam volna anyát, és mindent elmondtam volna, de legbelül valami azt súgta, hogy úgy is mindegy. Ők ott vannak én meg itt. Úgysem tudnának tenni semmit.
Próbáltam elterelni a gondolataimat, így az ölömbe vettem a cicust és egy kicsit kényeztettem. Teljesen belefeletkeztem a Picurral való játszadozásba, így mikor megszólalt a csngő összerezzentem akárcsak az én is cicusom. Óvatosan leraktam a cicát, majd odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
-Szia!-köszönt széles mosollyal az arcán...Josh.
-Sz-szia. Te meg mit keresel itt?-tátottam a számat.
-Mi van, nem is örülsz nekem?-fagyott le a mosoly az arcáról.
-Mi? Jaj, dehogy is nem örülök...csak meglepett a jelenléted. De örülök, hogy itt vagy.-magyaráztam, majd közelebb léptem, és kissé esetlenül ugyan, de megöleltem. Meglepődött, de aztán ő is visszaölelt.-Na de gyere be, és mesélj el mindent. Hogy-hogy idejöttél?
Josh felvette a csomagjait a földről, majd bejött, és lepakolta azokat az előszobába. Érdekes érzés volt őt ilyen közel érezni magamhoz, és imádtam azt a gondolatot, hogy végre nem vagyok egyedül, és itt van az az ember aki a világon a legfontosabb számomra.
-Nos akkor amire kíváncsi vagy...-kezdett bele.-Halottam, hogy nem vagy valami jól mostanába, és úgy éreztem, hogy szükséged van valakire. Nem szóltam senkinek, mivel így éreztem jónak. Így legalább biztos volt a meglepetés. Tudom, hogy ha elmondtam volna valakinek a tervem, akkor már rég tudnál róla, így inkább nem mondtam senkinek.-magyarázta a felbukkanásának okát. Esküszöm, hogy könny szökött a szemembe a szavai hallatán, mivel eddig még senki nem tett értem ilyen dolgot. Átrepülte a fél világot, csak azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy velem minden rendben van.
-Josh.-fordultam felé.-Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?-kérdeztem, de nem hagytam válaszolni, inkább megcsókoltam. Hosszas és szenvedélyes csókunkat a csengő zavarta meg. Mivel nem vártam senkit, ezért furcsán néztem az ajtó irányába, ahol valaki biztosan arra várt, hogy végre beengedjem. Feltápászkodtam Josh öléből, és elcsoszogtam az ajtóig. Vártam egy kicsit, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra kinyitottam. Kinyitottam, de ahogy megláttam ki áll ott vissza is csaptam.
"Nem lehet igaz!" háborogtam magamban. Miért neki ilyenkor eszébe jutnom? Kissé erős volt a reakcióm, amikor is rácsaptam az ajtót, így erőt vettem magamon, és ismét kinyitottam. ?ég mindig ott állt, egy csokor virággal a kezében.
-Te meg mit keresel itt?-kérdeztem köszönés nélkül.
-Én is örülök, hogy láthatlak.-mondta meg sem hallva az előbbi kérdésemet.-Egyépként hozzád jöttem.-bökte ki miközben bennébb jött. Ezek szerint mégis hallotta a kérdésem, csak nem tartotta olyan fontosnak, hogy egyből arra válaszoljon. Amugy meg nem is mondta senki, hogy bejöhet...mégis itt áll a házban.
-Bocsi de most nem jó. Légyszives menj el.-szürtem ki a fogaim között.
-Miért? Tán zavarok?-vonta fel a szemöldökét.-Ó ez a tied.-nyomta kezembe a csokrot. Nem hiszem el, hogy megint rámszállt. Nem tud végre békén hagyni, és elfelejteni?
-Köszi, de nem fogadhatom el, és mint már mondtam szeretném ha elmennél.
-És ha nem akarok? Hozzád jöttem, és itt is maradok.-jelentette ki makacsul.
-Rendben, akkor marajd itt.-indultam vissza a nappaliba.

-Én úgy képzeltem el, hogy te is velem maradsz...ja és megismételhetnénk a csókot.-mondta, és visszahúzott. Szorosan a karjaiba zárt, és akaratom ellenére megcsókolt.


**Josh szemszöge**


Kendra már elég rég kiment, és hallottam, hogy valakivel beszél. Elég fura hangok halladszódtak be...mitha valakivel veszekedne. Nem vártam tovább, kimentem az előszobába.
-Kendra valami...-kérdeztem, de nem tudtam befejezni a kérdésem, mert a látottak miatt lefagytam.-Ó látom jól megvagytok.-módositottam mondandómon. Amikor kiléptem a nappaliból épp egy sráccal csókolózott Kendra. Amikor meglátott eltálta magától a srácot, és csak bámult rám.
-Josh...-próbált kinyögni egy értelmes mondatot, de nem volt szükségem magyarázatra. Ezt úgy sem lehetne megmagyarázni.
-Nem érdekes.-mondtam könnyekkel küszködve.-További jó turkálást egymás szájába.-mondtam rezzenéstelen arccal, majd elmentem mellettük, és kiléptem az utcára. Addig tudtam tartani magam, de nálam is eltörtik egyszer a mécses, és az volt az a pillanat. Szégyen, ha egy fiú sír...legalább is ezt mondják. De miért is szégyen az? Egy fiunak is vannak érzései, és mi is ugyanugy srhatunk. És én sírtam. A könnyem patakokban folyt végig az arcomon, és a csnedben hatalmas puffanással értek földet.
"Hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen lánynak kellek, és én hülye átrepülöm a fél világot azért, hogy vele lehessek." motyogtam, miközben leültem egy padra, és az eget bámultam amin egyre több csillag jelent meg. Nem tudom meddig ülhettem ott, de biztosan sokáig. Mikor elindultam az utca már teljesen kihalt volt, és csak egy messzi kutyaugatás hallatszott, amint megzavarja az esti csendet.
Teljesen elfelejtkeztem, hogy nincs ahová mennem, vagyis lett volna, csak inkább aludtam volna az utcán, mint Kendránál azok után ami történt. Annyi büszkeség volt bennem, hogy nem mentem vissza hozzá, inkább felhívtam Monicát, hogy ott aludhatnék-e azon az éjszakán. Monica nagyon meglepődött, mikor meghallotta kérésem, de nem ellenkezett, és megengedte, hogy ott töltsem az éjszakát. Megkértem, hogy jöjjön el a parkig, mivel nem tudtam, hogy merre laktak. Szó nélkül jött, és segített rajtam.
Amig vártam, visszaültem a padra, és nézelődtem a parkban. Elmerültem a gondolataimban, majd egyszer csak beugrott az a kép amikor Kendra és az a srác csókolóznak. Ösztönösen ökölbe szorítottam a kezem, és egy jó nagyont vágtam a padra. Rossz ötletnek bizonyult, mivel rettenetesen kezdett fájni a kezem. Nem tudtam elviselni a fájdalmat, amit Kendra okozott, így éreztem, hogy lassan összetörök. Bármire gondoltam mindig hozzá vezettek a gondolataim. Úgy éreztem, hogy soha nem fog már Monica odaérni. Miközben vártam alaposan körbenéztem a parkban, majd megakadt a tekintetem azon a padon amin az előtt ültem. Valami bele volt vésbe. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és oda mentem, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Elővettem a telefonom, hogy azzal világitsak rá, mivel az lápák gyér fényében nem tudtam elolvasni.
A padon két név szerepelt, amelyek egy szívbe voltak írva. Először nem gondoltam semmi rosszra, hiszen nem egy szerelmespár vési a nevét fába, vagy padba, vagy akárhová, de mikor megláttam az első nevet ismét fájdalom suhant át a szívemen. Tudtam, hogy ezután melyik név van, és igazam lett.

Csak bámultam a szívet benne a két névvel...Alex és Kendra.
Azt hiszem csak ekkor törött össze teljesen a szívem.

39.rész

     Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Már megint sikerült elvágnom a kezem. A vér lassan végig folyt a kezemen, majd lecseppent a fürdő padlójára. Az első cseppet követte a második, majd a harmadik, és én nem csináltam semmit. Csak ültem a padlón, és bámultam ahogy egyre nagyobb vér tócsa keletkezik alattam.
Mire észbe kaptam már nem is kis tócsa keletkezett alattam. Felálltam, majd kerestem valami kötszert, amivel beköthettem a kezem, és nekiláttam feltakarítani a vért, na meg a szilánkokat. Amíg takarítottam kissé elfoglaltam magam, és nem csak kattogott az agyam a hülyeségeimen. A munka végeztével leültem a nappaliban lévő kanapéra, és a kötésemet vizsgáltam. Nem tudtam valami jól bekötözni, mivel csak az egyik kezemet tudtam használni, és az is nagyon reszketett, így gondoltam, hogy újrakötöm. Amint kibontottam ismét folyni kezdett a vér. Nem akartam mindent összevérezni, így befutottam a konyhába, és a csap alá dugtam. Nem tudtam mi tévő legyek, mivel nem volt a közelben senki, aki segíthetne, vagy aki megtudna nyugtatni. Az asztalon volt a telefonom, így gyorsan tárcsáztam a legelső számot.
-Szia.-köszönt vidáman Carla.
-Szia...át tudnál jönni?-vágtam a közepébe. Nem akartam kerülgetni, így rögtön rákérdeztem. Minél hamarabb idejön annál jobb.
-Valami baj van?-kérdezte kétségbe esetten.
-Úgy is mondhatjuk...de majd meglátod...csak kérlek siess.-hadartam, majd leraktam a telefont. Féltem a reakciójától, és elképzelni sem tudtam, hogy mit fog csinálni, ha meglássa a kezem. Egyre több vért vesztettem, és egyre gyengébbnek éreztem magam. Belecsavartam a kezem egy törülközőbe, és fel-alá járkáltam amíg vártam, hogy megérkezzen Carla. Nem telt el sok idő, és hallottam, hogy egy kocsi áll meg az ajtó előtt, majd csengetés hasított bele a nagy csendbe. Odarohantam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Carla állt előttem, és aggódva nézett rám. Hatalmas kő esett le a szívemről, mivel még időben ideért. Bele gondolni is félek, hogy ha később érjen ide mi lett volna velem.
-Úr Isten mi történt veled?-fogta meg a kezem, és csavarta le róla a törülközőt.
-Baleset...-motyogtam.-Összetört a tükör a fürdőben, és mikor akartam összeszedni a szilánkokat elvágtam a kezem.-magyaráztam.
-Gyerünk, kórházba kell menni ezzel.-húzott a kocsi felé.
-Várj!-álltam meg.-Hadd öltözzek át...tiszta vér vagyok.
-Nincs idő, meg amúgy is ha átöltöznél is véres lennél, mivel még mindig ömlik a vér a kezedből.
-Oké.-egyeztem  bele, majd beültem a kocsiba, és elindultunk a kórház felé. Egész úton szótlanul ültünk egymás mellett, és csak bámultam ki az ablakon. Tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel, ha majd minden rendben lesz, és ellátnak, megkapom a fejmosást, hogy mégis hogy törött el az a tükör, és magyarázkodhatok. A másik meg az, hogy a szüleim sem tudnak semmiről, és biztos vagyok, hogy nem fognak örülni a hírnek. És itt még nem érnek véget a problémák. Mi lesz ha a sajtó kiszimatolja a történteket? Tudom. Egy óriási hírt csinálnak az egészből, és teljesen kicsavarják a történteket. Egy nagy hazugságot fognak csinálni belőle. Na és ki issza mindennek a levét? Hát persze hogy én...ki más?
-Itt vagyunk.-állította le a motort egy nagy épület előtt. Kiszálltunk a kocsiból, majd bementünk. Egyenesen a sürgősségire mentünk, és Carla elintézte, hogy mi hamarabb megnézzék e sebem. Egy idősebb orvos közeledett felém, majd megkért, hogy kövessem. Egy kis szobába vezetett, ahol furábbnál-furább gépezetek voltak, és egy nővérke várt minket. Leültetett egy ágyra, majd megnézte a kezem.
-Ezt össze kell varni.-nézett rám. Na már csak ez hiányzott. Még egy heg fog díszelegni a kezemen. Miközben a doktor összevarrta a sebet, én azon gondolkodtam, hogy elmondjam a szüleimnek vagy sem. Túl sok titkot őriztem már, és nem tudtam, hogy képes lennék-e még egyet magamba tartani. Lassan minden kicsúszott a kezemből, és én nem tudtam mit tenni ellene...Vagyis tudtam volna, csak túlságosan gyáva voltam elmondani az igazságot, így még egy titokkal gazdagodtam. A másik oka meg hogy nem mondtam el az volt, hogy nem hinnék el, hogy csak baleset volt, mivel kétszer ugyanaz nem eshet meg az emberrel...nos én ennek tökéletes ellentéte vagyok.
-Készen is vagyunk.-mosolygott rám az orvos.
-Rendben köszönöm.-szálltam le az ágyról, majd kiléptem a folyosóra. Carla odalépett az orvoshoz, és beszélgetni kezdtek. Nem kellett sokat gondolkoznom, mivel tudtam, hogy rólam folyik a beszélgetés. Biztos voltam abban, hogy alaposan kifaggassa a dokit. Elköszöntek, és mellém lépett Carla.
-Remélem tudod, hogy beszédem van veled.-küldött felém egy szúrós pillantást. Megmondtam, vagy megmondtam? Annyira tudtam, hogy nem úsztam meg ennyivel. Még ezután fog jönni a fejmosás.
-Majd otthon kérlek!-néztem rá kérlelően.
-Rendben.-sóhajtott, majd kilépett az épületből. Követtem őt, majd hirtelen elvesztettem a fonalat. Innentől minden annyira homályos...az egész egy összefolyt kép, amiből nem tudok kivenni semmit. Amint kiléptem az ajtón egyszerre vagy 20 fotós, és riporter jött felém, és halmozott el a kérdéseivel.
-Mi történt veled?
-Baleset volt, vagy szándékosan vágtad meg magad?
-Mióta pusztítod így magad?...
  Ilyen, és ehhez hasonló kérdések hangzottak el, de mivel egymás szavába vágtak, csak egy-egy mondat foszlányt értettem meg belőle. Szerencsére Carla észrevette, hogy egyedül nem tudok elszabadulni, így karon fogott, és berángatott az autóba.
-Köszi, hogy megmentettél.-fordultam felé.
-Szerencsére ott voltam, és segíthettem, de ezután testőr fog vigyázni rád.-nézett rám komolyan.
-Testőr?-ismételtem meg egy kicsit hangosabban.
-Jól hallottad.-motyogta, majd végre elindult a fotósok "hadseregéből".
  Testőr...egész úton ez a mondat víz hangzott a fejemben. Minek nekem testőr. Tudok én vigyázni magamra! Meg amúgy is, kinek állna érdekében bántani engem? Senkinek... Meg amúgy is nem vagyok én akkora sztár, hogy testőr kelljen mellém felvenni. Az út sokkal gyorsabban eltelt, mint amikor mentünk. Leállította a motort, majd kiszállt, és megvárta, hogy én is kiszálljak. Bezárta az autót, majd követett a házba. Nem teketóriázott, egyből a közepébe vágott.
-Nem tudom, hogy történt ez az egész, de jobban kell vigyáznod magadra.-szidott le.-Remélem, hogy nem direkt csináltad, mert akkor sürgősen segítségre van szükséged...Nem akarom, hogy valami bajod essen.
-Ígérem, hogy ezután jobban vigyázok, és ne aggódj, mert még eszembe sem jutott ilyet csinálni.-nyugtattam.
-Ami pedig a testőrt illeti...-tért át egy másik témára.
-Nincs szükségem testőrre.-vágtam a szavába, így megakadályoztam mondata befejezésében.
-De igenis szükséged van, és erről nem szeretnék vitatkozni.-szögezte le.-Ha tetszik, ha nem holnaptól mindenhova egy testőr fog kísérni, és ha most még nem is látod értelmét, de később rájössz, hogy igenis jól jön, ha valaki vigyáz az emberre.-mondta szigorúan, majd felállt, és távozni készült.
-De...-próbáltam közbeszólni, de nem engedte.
-Nincs de...-ráncolta szemöldökét, majd ott hagyott.
  Remek! morgolódtam. Tényleg nem láttam értelmét ennek az egésznek, de nincs mit csinálni. Carla nagyon makacs, és amit a fejébe vesz, az úgy is lesz. Nem lesz könnyű megszokni, hogy valaki minden lépésemnél ott van, és figyel, de majd idővel talán én is belátom, hogy tényleg minden miattam van, és nem azért, hogy megkeserítsék az életemet, hanem épp ellenkezőleg. Nekem akarnak jót. Nehéz elfogadni, de így van. Már nem tehetek az amit akarok, nem mehetek oda ahová épp kedvem tartja. Már semmi sem ugyanolyan. Minden megváltozott, és nem csak jó irányba.
   Néha visszaszeretnék menni az időbe, és még csirájában elfolytani ezt az egészet. Nem egyszer gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha nem próbálom meg ezt az egészet, és még mindig csak egy átlagos lány lennék a sok közül, az átlagos barátaival, az átlagos életével, és az átlagos problémáival. Sokkal egyszerűbb, és boldogabb lenne az életem. Egyrészt megbántam, hogy szinészkedni kezdtem, de másrészt meg örülök, hogy mégis megpróbáltam, mert rengetek esély tárult fel előttem, és ha nem próbáltam volna meg, bele is őrültem volna...az már más, hogy nem tudom kezelni a kialakult helyzetet, és inkább minden elől elmenekülnék. Elszeretnék futni minden elől, és visszatérni az én megszokott kis világomhoz. Vissza a szüleimhez, a barátaimhoz...Josh-hoz. Hiányzik a régi életem, a mindennapos semmit tevés, a csend...egyszóval minden. 
   Sokkal másabbnak képzeltem ezt az egészet. Kívülről úgy látszik, hogy a sztárok élete a csillogásról, a rivaldafényről, és a boldogságról szól. Már belátom, hogy nem így van. Igaz, hogy még csak rövid ideje vagyok ismert, de bár ne lennék az. Igazából ez csak a látszat, és ha csak egy napig is egy sztár bőrébe bújnának az emberek nagyon megváltozna a véleményük. Mit sem ér a csillogás, ha belül az ember egy kész roncs. Nap mint nap eljátssza, hogy mennyire boldog, és felhőtlen az élete, közben pedig minden összeomlik körülötte. Nem sejtik az emberek, hogy egy mosoly mögé mennyi fájdalom van elrejtve, amiről talán senki sem tud. Mindig meg kell felelni az elvárásoknak, mindenhova rohanni kell, és egy idő után minden értelmét veszti. Csak arra ébredsz fel, hogy egyik nap telik a másik után, és te csal sodródsz az árral. Én nem akarok ebbe a hibába esni, és ha ez nem fog másképp összejönni akkor félbe hagyom az egészet, és akkor sem fogok egy megkeseredett, és életunt emberré válni. 
   Nem könnyű erre gondolni, de benne van a pakliban, hogy ez mégsem fog nekem menni, és inkább hagyom a fenébe, minthogy megkerítsem az én, és a családom életét....

38.rész

   **Kendra szemszöge**

-Felvétel!-kiáltotta a rendező. A kamerák forogtak, és én megmoccanni sem tudtam. A pillantásomat Calra, és Alex között jártattam. Carla bíztatóan mosolygott rám, Alex viszont...Ő ugyan olyan rémült képet vágott mint én. A másodpercek rohantak, a kamera forgott, és én még mindig egy helyben álltam, és valósággal ereszkedtem az idegességtől.
-Állj!-kiabált a rendező.-Ez így nagyon nem lesz jó!-fordult felénk.-Mégis mit csináltok? Ez csak egy csók! Nem olyan nagy ügy! Ne csináljátok már ezt!-osztott ki minket.
"Na persze, ez csak egy csók...szerinted! Nekem ez egy harc, amit úgy néz ki, hogy elvesztettem!" feleseltem vissza, de persze csak gondolatba. Nem voltam annyira bátor, hogy hangosan kimondjam. Na meg persze nem is akartam mindenkivel megosztani a gondjaimat.
-Elnézést.-motyogtam.
-Előröl.-intett.-És most szeretném, ha csinálnátok is valamit.-sandított még egyszer ránk.-Felvétel.-mormolta unottan.
 Alexnek csupa 2 vagy 3 mondata volt. Az első mondatával harcolta ki magának a pofont. Elhangzott a mondata, majd jó erősen pofon vágtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnáltam, amiért megütöttem. Igazából jól esett, hogy megüthettem, de azt is tudom, hogy soha nem ütem volna meg, ha nem lett volna ez a szerep. Alex először meglepődött, de mivel tudta, hogy a szerep kedvéért ütem meg, így belenyugodott. Ha tudná, hogy igazából élveztem, és még egyszer megütném, ha lehetne...csak sajnos nem lehetett. Ez a pofon olyan volt, mintha végre megtorolhatnám azt a sok fájdalmat, amit Ő okozott neki. Ha viszont így akarnám visszaadni, akkor talán nem csak egyet kapott volna.
-Utálni akarlak...de nem tudlak.-hangzott el második mondata is.-Nem tudlak, mivel nagyon szeretlek.-suttogta, majd közelebb hajolt hozzám. Lassan közeledett, majd óvatosan tapasztotta ajkát az enyémre. Lágyan csókolt, de mégis szenvedélyesen. Teljesen megbabonázott a csókja. Nem akartam elutasítani vagy ellenkezni, csak visszacsókoltam.
-És ennyi.-állították le a kamerákat.-Ez már sokkal jobb volt. Tökéletes.-.jött közelebb Paul, a rendező, majd kettőt tapsolt.-Mondtam, hogy nem olyan nagy dolog.
  Igazából nagyon is nagy dolog volt számomra ez az egész. Ha valaki látta volna az én szemszögemből egész más véleménnyel lenne, de nem várhatom, hogy megértsenek, mivel nem tudják az igazságot. Rettenetes éreztem magam a csók miatt. A szívem sajgott, és tudtam, hogy nem kellett volna visszacsókolnom. Tudtam, de ennek ellenére visszacsókoltam. Egy szörnyeteg vagyok. Nem leszek képes ezek után Josh szemébe nézni. Ő bízott bennem, és és elárultam. Tudom, hogy sokak szemébe nem olyan hű de nagy dolog egy csók, de szerintem igen is az. Egy csók is lehet sors döntő...és ez a csók csak még jobban összezavart.
-Emberek, máról ennyi. Mindenki fantasztikus volt, köszönöm.-nézett végig a társaságon Paul. Végre, végre vége...talán ha még egy percet kellett volna ott maradnom elfog a sírás, és minden kiderült volna.

**Josh szemszöge**

  Éppen a TV előtt ültem, és valami irtó unalmas filmet bámultam, amikor hírtelen egy szörnyű érzés uralkodott el rajtam. Nagyon rossz érzésem támadt. Nem kaptam levegőt, a szívem összeszorult, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tudtam, hogy valami baj történ, és azt is tudtam, hogy kivel...Kendrával.
Fogalmam sincs, hogy én miért éreztem ezeket, de az érzés önmagáért beszélt. Felkaptam a telefonom, és tárcsáztam.
-Szia!-szólt bele a telefonba vidáman Becky.
-Szia! Volna rám egy kis időd?-kérdeztem elfojtott hangon.
-Persze, hogy van, de mi van veled? Valami baj van?-kérdezte egész más hangon. Hangja egyik percről a másikra nagyon megváltozott. Eltűnt belőle a vidámság, és helyébe aggodalom szökkent.
-Majd minden elmondok. Fél óra múlva a parkban...tudod melyikben megfelel?
-Persze...akkor ott. Szia.-köszönt el, majd bontotta a vonalat. Ledobtam mellém a telefonom, majd kifejezéstelen arccal bámultam ki a fejemből. Hírtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd kirohantam a házból. Ki kellett kicsit szellőztetnem a fejem, ezért még mielőtt találkoztam Beckyvel sétáltam egy kicsit.
 A szívem mintha ketté hasadt volna, úgy éreztem. Nem értettem az egészet, de tudtam, hogy nem véletlenül tört rám ez az érzés.
  Elég hideg volt, és az eső is szemerkélt, így a hangulatomon még ez is csak rontott. Kendra nélkül amúgy is elveszett voltam, de most még ez is. Mivel már ott volt az idő, és Becky már várhatott is rám, összeszedtem magam, és elindultam a parkba. Becky egy padon ült, nekem háttal, és így annyira hasonlított Kendrára. Már elhittem, hogy tényleg ő ül ott, és szinte repültem a pad felé, amikor Becky megfordult, és lerombolta illuzíómat. Ne értsetek félre, mert Becky igenis szép, és rendes csaj, de...nem Kendra. Ő csak egy jó barát, akit már nagyon régen ismerek, és akiben teljesen megbízom.
-Szia!-erőltettem arcomra egy halvány mosolyt. Tudom, hogy nem vagyok tehetséges az emberek átverésében, és egyből látszik rajtam, ha valami nincs rendben, de azért próbáltam palástolni. Úgy láttam, hogy Beckyt meggyőztem, és ő is elmosolyodott.
-Szia.-nyomott két puszit az arcomra.-Miről szerettél volna beszélni?-tért a lényegre. Vagy nagyon kíváncsi volt, vagy csak hamar le akarta tudni ezt az egészet. Kicsit furcsának találtam, ezért meg is említettem.
-Hova ez a nagy sietség? Talán valami dolgod van?-ráncoltam homlokom.
-Nem, dehogy is.-tiltakozott.-Erről szó sincs, csak szerintem neked is jobb, ha végre kibeszéled magadból.-magyarázkodott.
-Értem. Már megijedtem, hogy ekkora teher vagyok.-sóhajtottam egy nagyot, és fájdalmasat.
-Hé, erre ne is gondolj. Azért vagyunk barátok, hogy meghallgassuk egymást, és segítsünk a másiknak.-nyugtatott.-Na de most már tényleg ki vele? Mi bánt?-tette fel ismét a kérdést.
-Becky, és félek.-vallottam be.-Félek, hogy elveszítem Kendrát. Annyira rossz érzésem van. Tudom, hogy történt valami...csak azt nem, hogy mi. Érzem, hogy valami nincs rendben. 
-Josh.-nézett rám, miután befejeztem mondandómat.-Tudod, néha én is ezt érzem, félek, hogy elveszthetem a legjobb barátnőmet. Félek, hogy soha többé nem fogom látni, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy azt kérte bízzunk benne, és én ezt teszem. Bízok benne, és remélem, hogy tudja mit csinál.-nézett mélyen a szemembe.  Nagyon meggyőző volt, és tudtam, hogy igaza van, de azok a fránya kétségek nem hagytak nyugodni. Tudom, hogy bíznom kell benne, és tudom, hogy mindig tudja mit csinál...de az a rossz érzés nyomaszt, és nem múlik, inkább erősödik...napról-napra.

**Becky szemszöge**

  Rosz volt látni, hogy Josh mennyire szenved. Tudom mit érez, mert én is minden nap megvívok magammal egy kis harcot. Általában én nyerek, de van, hogy a kétségek hatalmasabbnak, és erősebbnek bizonyulnak. 
Ezeken a napokon előveszem a Kendrávak közöss képeket, emlékeket, és elnézegetem. Ez mindig erőt ad, és tudom, hogy bizhatok benne. Nem hiszem, hogy valami a barátságunk közé állhat, mivel nagyon erős a mi barátságunk...sok mindent túl élt már.
-Köszönöm, hogy meghallgattál, és segitettél.-törte meg a csendet Josh. Elkergettem gondolataimat, majd ránéztem.  Látam a szemében, hogy már nem annyira meggyötört, és elkeseredett, mint amikor idehívott.
-Ugyan már ez természtes.-legyintettem. Tényleg nem éreztem tehernek, és nem esett nehezemre meghallgatni Őt. Az egyik legjobb barátom, és a barátért mindent...vagy nem? De.
-Nagyon sokat számít nekem, hogy mellettem állsz, ész átsegítesz ezen az egészen.-ölelt magához.
-Hidd el, hogy tudom mit érzel, és próbálok majd mindenben segíteni.-öleltem meg én is.
  Az idő elég hűvös volt, és esni is készült. Egy hideg fuvallat ért el hozzám, mely hatására kirázott a hideg, és dideregni kezdtem.
-Gyere, menjünk még mielőtt megfázol itt nekem.-húzott fel Josh.-Nem akarom, hogy miattam legyél beteg.
-Nem leszek beteg...remélem.-álltam fel.-De most már igazán mehetnénk, mert kezdtem fázni.-húsztam össze a kabátomat magamon. Elindultunk haza, és mivel egyfelé lakunk, így hazáig beszélgettünk. Nagyon jó fej, és kedves srác. Jó barát, és remélem, hogy Kendra megbecsüli. 


**Kendra szemszöge**

  Végre hazaértem, és egy kisebb hiszti roham tört rám. Az elmúlt nap feszültségét ki kellett adnom magamból. Lehajítottam a táskám, a cipőm és a kabátom egy kupacba, majd felrohantam a szobámba, és jó erősen becsaptam az ajtót. Még az ablakok is belerezegtek. Belebújtam egy párnába, majd zokogni kezdtem. Miért van az hogy mindig én kerülök bajba? Már egész kis korom óta mindig csak velem volt a baj. Ha valaki elesett az azért volt, mer én löktem fel persze csak véletlenül, de akkor is én voltam, ha valaki szomorú volt, annak általában én voltam az oka, és ez még mostanra sem változott. Menthetetlenül szerencsétlen vagyok...profi vagyok abban, hogy hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, vagy átgázolni másokon. Akaratom ellenére is, de minden bajhoz közöm volt. Na most meg ez is. Tudom, hogy ha kiderül mit tettem, azzal nem egy embernek fogok fájdalmat okozni. Nem egynek, és nem is kettőnek. 
  Felkeltem, majd beballagtam a fürdőbe. Becsuktam az ajtót, majd neki dőltem, és lecsúsztam rajta. Hosszú percekig csak ültem ott, és bámultam egy pontot. Mikor már nem tudtam mit csinálni oda vánszorogtam a tükörhöz, és megnéztem, mennyire nézhetek ki vészesen. Jobb lett volna ne látnom, mivel a látvány nagyon felkavart, és újabb könnycseppek gördültek le az arcomon.
-Na ebből elég!-kiabáltam a tükörbe. Felkapatam egy parfümös üveget, és amilyen erővel csak tudtam nekidobtam a tükörnek. Az üveg több apró darabra tört, és hangos csörömpöléssel hullt a földre. A tükrön meglátszott az üveg helye, amiből több törés vonal indult ki. A parfüm végig folyt a felületén, és úgy nézett ki mintha az is könnyezne. Erőt vettem magamon, letörültem a könnyeimet, majd ismét a tükörbe néztem. Hasonlított a szívemhez. A szívemhez is odadobtak egy nagyon kemény tárgyat, ami apró darabokra törte, és ezt az arcom is jól tükrözte. 
  Sápadt voltam, és úgy néztem ki mint egy mosómedve az elkenődött sminkemmel. Őszintén, a halál szebb volt nálam abban a pillanatban. Megengedtem a csapot, amin jéghideg víz folyt, majd a fejem benyomtam alája. A hideg víz végigfolyt a hajamon, az arcomon, és bár hideg volt, mégis égette a bőröm. Hagytam, hogy teljesen elázzon a hajam. majd megráztam a fejem, és megtörültem az arcomat. A már amúgy is brutálisan elkent sminkemet akkor még jobban szétmaszatoltam az arcomon, majd addig súroltam a törülközővel, amíg le nem jött az arcomról. 
-Gratulálok Kendra, már megint jól elintézted!-szidtam magam a széttört tükörbe bámulva.-Ha mással történne mindez, csak egyet vonna a vállán, majd menne tovább. De nem, te nem tudod ilyen könnyen túl tenni magad rajtam. Őrlődsz, hisztizel, és tönkre teszed magad! Megéri ez neked?-néztem farkas szemet tükörképemmel.-Na ná, hogy nem!-nevettem fel keserűen. Nem a helyett, hogy élném az életem, és leszarnék mindent inkább az őrületbe kergetem magam, a hülye gondolataimmal. Ez vagyok én. Aki még nem ismert annak elmondom, hogy ez vagyok én.-Az élet megy tovább.-sóhajtottam. Még csak most vettem  észre, hogy milyen jól eltársalogtam egyedül...tényleg kezdek megőrülni. Ezen a gondolaton akaratlanul is elmosolyodtam, és talán az elmúlt pár napban ez volt a legőszintébb mosolyom. A mosolyt kuncogás követtem, majd nevetés, és végül mint egy őrült úgy röhögtem. Nem tudom mit találhattam ennyire viccesnek, de ez valahogy jobban esett, mint a folyamatos sírás. Ha valaki látott volna biztos hülyének néz, mivel kisírt szemekkel, csurom vizes hajjal röhögök, és azt sem tudom, hogy min. Talán az életemen, talán a hibáimon, talán a viselkedésemen nevettem, vagy lehet, hogy szimplán elfogytak a könnyeim, és csak így tudtam kitombolni magam. Igazából nem is érdekelt, hogy miért nevetek, csak egyszerüen élveztem az az érzést, amikor valamin önfeledten tudok nevetni, mivel az elmúlt pár héten, vagy hónapban nem volt rá lehetőségem, és okom sem...
  Mikor végre abbahagytam a röhögést, elővettem egy seprűt, és egy lapátot, és összeakartam takarítani a szilánkokat. Épp szedtem össze a darabkákat, amikor a lábam megrogyott, és belestem egy nagyobb szilánkba. 
-Ez nem lehet igaz!-háborogtam. A történelem megismétli önmagát....

37.rész

   Monica tényleg nagyon jó barátnő, és bár nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, mégis nagyon jól kijövünk. Jól esett, hogy átjött, és elterelte a gondolataimat. Bár Ő nem tudja nagyon sokat segített nekem azzal, hogy meglátogatott, és velem töltötte a délutánt. Hálás vagyok ezért neki, és megpróbálom meghálálni.
  A délutánom nagyon jól telt. Rengeteget nevettünk, és egy percre sem gondoltam a rossz dolgokra. Csak élveztem az életet. Talán ez hiányzott annyira az életemből. Az, hogy egy jót nevessek, és kikapcsolódjak. Monica gondoskodott a jó hangulatról, és nem hagyta, hogy egy percig is unatkozzak. Ez volt életem egyik legjobb délutánja.
   Sajnos hamar el kellett menni, mivel a hívták a szülei, de megígértettem vele, hogy még megismételjük ezt a délutánt. Annak ellenére, hogy ismét egyedül maradtam nem éreztem már magányosan magam, és nem voltam szomorú. Valahogy ez az egész úgy tűnt mintha nem is velem történne, hanem valaki mással, és én csak úgymond "nézője" vagyok. Nem akartam ezen agyalni, és nem is tettem, hanem inkább zenét raktam, és miközben kitakarítottam egy kicsit, azokat dúdoltam, és táncikáltam is egy kicsit. Imádok táncolni, és szerintem tudok is egy kicsit. Nem vagyok egy profi táncos, de azért nem panaszkodhatom. 
  Igaz a mondás, hogy telik az idő, ha az ember jól érzi magát, mert nagyon elrepült az idő, és korán le akartam feküdni, mivel másnap kemény nap elé néztem.
  

    Nagyon korán ébredtem, és ez talán az izgatottság miatt volt. Rég vártam már erre a napra, és most, hogy eljött...még most sem tudom elhinni, hogy itt vagyok, és épp az álmom megvalósításán dolgozom. Felültem az ágyban, majd megnéztem a telefonom. Még csak fél hét volt. Ilyen sincs gyakran, hogy ennyire korán már ébren vagyok. Mindig is a délig alvók "klubját" erősítettem, és ezen ha akarnék se tudnék változtatni.
Kimászta az ágyból, és nagyot nyújtózkodtam. Ezt szeretem a legjobban az egészben. Egy jó nagy nyújtózkodás. 
-Gyerünk Kendra csináld meg!-bíztattam magam, majd bementem a fürdőbe, és kicsit rendbe szedtem magam. 
  Felkaptam magamra egy egyszerű, pánt nélküli ruhát, amely a mellénél fehér, és az alja fekete. Ez az egyik kedvenc ruhám, és bízom abban, hogy szerencsét hoz. A hajamat begöndörítettem, egy kis sminket is kentem magamra, és indulhattam is. Csak egy baj volt. Még nagyon korán volt. Volt még egy teljes órám, amíg jött Carla. Mivel nem tudtam mit csinálni, így elővettem a telefonom, és felhívtam anyáékat.
-Szia kicsim.-szólt bele álmosan a telefonba anya. Hupsz, elfelejtettem, hogy még nagyon korán van, és még lehet, hogy alszanak. 
-Jujj, bocsi anya, gondolom felébresztettelek.-szégyelltem meg magam. Nem akartam zavarni, csak gondoltam, hogy úgy is rég beszéltünk, és ez egy jó alkalom lett volna a társalgásra. Csak figyelmen kívül hagytam egy aprócska bökkenőt. Ugyanis elfelejtettem, hogy vannak még normális emberek, akik nem babukkolnak hajnalban, és nem támad kedvük telefonálgatni.
-Jól gondolod...-motyogta anya.-Ne miért hívtál? Valami gond van?
-Nincs semmi, csak nem tudtam aludni és...
-És gondoltad, hogy másnak sem hagyod.-szólt közbe anya. Hallottam a hangján, hogy nem sértésnek szánja, inkább viccnek.
-Valahogy úgy.-túrtam bele a hajamba zavartan.-Na akkor nem is zavarlak tovább. Majd még beszélünk. Puszi.-kezdtem búcsúzodni.
-Te sosem zavarsz, csak máskor kérlek előbb nézd meg az órát, és csak azután hívj fel.-csúfolódott tovább.
-Meglesz.-nevettem fel.-Ígérem.
-Rendben. Vigyázz magadra. Szeretünk.-mondta, majd kinyomta a telefont.
-Én is szeretlek.-motyogtam halkan, és bár tudom, hogy nem hallotta, mégis ki kellett mondanom. 

  Bármelyik percben itt lehet Carla, és végre elkezdjük a forgatást. Végre eljött ez a nap is. Talán ez lesz életem egyik legfontosabb napja. Ha ma minden rendben megy, és jó sikerül minden, végre megnyílnak a kapuk a siker felé. Talán az álmom végre valóra válik.
   Csengettek, és én akár egy kisgyerek, úgy szaladtam az ajtóhoz, majd mielőtt kinyitottam volna vettem egy mély lélegzetet, és lenyomtam a kilincset.
-Szia. Mehetünk?-nézett rám Carla.-De csini valaki.-mért végig.
-Mehetünk, és köszi.-mosolyogtam, majd beültem az autóba. Az út nem volt túl hosszú, de arra elég volt, hogy teljesen túl stresszeljem magam. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból, és éreztem, hogy megmozdulni sem tudok. Carla bátorítóan pillantott felém, és intett a fejével, hogy kövessem. Elindultam utána, de az első lépés után forogni kezdett velem a világ. Megálltam, és mélyeket lélegeztem, majd mikor végre elég erőt gyűjtöttem tovább indultam. Minden felé híresebbnél-híresebb emberek rohangáltak. Az egyik az öltöző felé, a másik a szövegét próbálta...akár a mérgezett egerek, úgy rohangáltak fel-alá. Kezdtem érteni, hogy miért nem fenékik tejfel a színészek élete. Ők is rengeteget kell készüljenek, és sok problémával jár egy film elkészítése is. 

Linda

-Kedra te jössz.-intett mutatott Carla egy székre, ami előtt egy hatalmas tükör volt. Odamentem, majd leültem, és kíváncsian vártam, hogy mi fog következni. Egy fiatal lány jött oda, és nézett rám.
-Szia. Linda vagyok. Én leszek a sminkesed, és a fodrászod.-mosolygott rám.
-Szia. Örülök, hogy megismerhetlek. Kendra vagyok.-üdvözöltem. Egy mosollyal ajándékozott meg, majd a hajammal kezdett babrálni. Egy kicsit hullámosabbá varázsolta az amúgy is begöndörített hajamat, majd egy diszkrét sminket is kaptam. Ezután Carla egy helységbe vezetett, ahol rengeteg szebbnél szebb ruha volt, amik arra vártak, hogy valaki felvegye. Egy velem egykorú, talán pár évvel idősebb lány jött, és vett el egy ruhát. 
-Szia, Kedra vagy igaz?-nézett rám.
-Igen.-biccentettem.

Naomi

-Nagyon örülök, én Naomi vagyok, és én leszek a stylisztod.-mutatkozott be.
-Én is örülök a szerencsének.-mosolyogtam. Felvettem a ruhát, majd kisétáltam az öltözőből, és vártam amíg valaki ad valami utasítást.
-Na hogy vagy?-lépett mellém Carla. Nagyon belemerültem a gondolataimba, és épp ezért egy kicsit megijedtem a hírtelen ott terméstől.
-Azon kívül, hogy majdnem kiugrott a szívem úgy megijesztettél, és hogy mindjárt elájulok annyira félek, egész jól.-fordultam felé kétségbe esett tekintettel.
-Ugyan már kis csaj.-bökött oldalba.-Te is tudod, hogy nincs mitől félned. Nagyon tehetséges vagy, és bízok benned. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.-biztatott. Jól estek szavai, és egy kicsit magabiztosabb lettem. A térgyeim sem ereszkedtek annyira, és nem kapkodtam a levegőt sem. Arra gondoltam, hogy ennél rosszabb úgy sem jöhet, és ha nem is fog sikerülni, de legalább megpróbáltam, és nem kis teljesitmény idáig eljutni. Sok embernek még idáig sem sikerül. Bárhogy is lesz, de ez egy örök élmény marad számomra, és az életem egyik legszebb része. 
-Kezdünk!-kiáltotta el magát valaki. 
 "Komolyan mondom, hogy ha sokat fognak így ijesztgetni hamarosan kiugrik a szívem." morogtam magamban. Nem egy forgatáson vettem már részt, de még mindig nem tudtam megszokni a hírtelen kiáltásokat, és az emberek hírtelen megjelenését. Még mindig furcsa volt nekem, még fél év után is.
 A film érdekesnek tűnt, és már vártam, hogy az én részem is lepörögjön. Nem volt sok szerepem, de nem várhattam el, hogy rögtön egy főszerepet kapjak. A forgatás felénél egy srác lépett be, aki nagyon ismerősnek tűnt. Először nem ismertem meg, de ahogy közelebb ért...Úr Isten. Alex volt az. Teljes egészében.
-Ő meg mit keres itt?-léptem Carlahoz.
-Úgy tudom, hogy a rendező egyik barátja, és ő is fog így jelenetbe szerepelni.-suttogta.-Miért ismered?
-Nem, még soha nem láttam, csak nem tudtam, hogy színészeken kívül más is fog szerepelni ebben a filmben. -Letagadtam még Carla előtt is, hogy ismerem. Hogy miért tettem? Magam sem tudom. Egyre furcsább lettem, és éreztem, hogy változom...de nem jó irányba. Sőt...egyre rosszabb lettem. Hazudtam, tagadtam, és menekültem minden elől.
-Nem is szerepelnek "normál" emberek.-mutatta ujjaival az idéző jeleket.-Ez egy kivételes alkalom. Valami baj lett az egyik színésszel, és ő ugrik be helyette. Nem lesz több az egész, csak egyetlen jelenet. Egy közös jelenet veled.-mutatott rám.
-MI VAN?-kiáltottam fel, menjek hatására mindenki rám nézett.-Bocsánat.-szégyelltem meg magam.-Mi az hogy velem? Miért pont velem?-suttogtam Carlanak.
-Miért zavar ennyire? Ha azt mondtad nem ismered, akkor meg? Egy jelenet, és többet nem is látjátok egymást. Mit parázol ezen ennyire?-hadarta. Igaza volt...ha nem is ismerem akkor meg? Ó, várjunk csak. ..de, mégis ismerem...és ez a baj. Remélem, hogy abban a jelenetben épp leordítom a fejét, vagy felpofozom. Semmi képpen nem akartam eljátszani vele egy romantikus jelentet.
-Melyik jelenetbe szerepel?-ráncoltam homlokom.
-Nem is tudom...talán amikor pofon vágod, majd utána megcsókol...-gondolkozott el. 
 "Ez nem lehet igaz!" őrjöngtem magamban. Végül is a kérésem meghallgatódott, és felpofozhatom, de a folytatás nem tetszik. Ekkor bal szerencsém is csak nekem lehet. Pont amennyire el szeretném kerülni, épp annyira lehetetlennek tűnik. A sors...mondtam már, hogy kifürkészhetetlen, és ezt napról-napra bebizonyítja. 
-De...-akartam tiltakozni, de inkább nem mondtam semmit. Nem akartam, hogy kiderüljön az igazság...azt nem tudom, hogy miért nem, de jobb volt, ha nem tudják. Abban bíztam, hogy Alex sem mond semmit. 

  Az idő csak úgy röpült, és én a percek múlásával egyre izgatottabb lettem. Folyton az kavargott a fejemben, hogy meg kell csókolnom Alexet. Nem tudom, hogy ez neki mennyire jó, vagy mennyire nem, de én nem rajongok az ötletért. Így is elég bonyolult ez a történet, minek bonyolítani? Istenem, mi lenne, ha egyszer nekem is a javamat szolgálná valami? Nem akarok  hálátlannak tűnni, mivel nincs okom az lenni, de egyre inkább ellenem dolgozott mindenki, és minden. A sors, az élet, az emberek, az álmom is lassan kezdett megfolytani. Ha visszamehetnék az időben mindent másképp csinálnék. Messziről elkerülném azt a helyet, ahol Alexbe botlottam, vagyis inkább ő belém, és egy hatalmasat esett. E gondolat közben akaratlanul is, de mosolyra húzódott a szám. Annyira vicces volt a megismerkedésünk. Azután sem láttam többé táncolni. Ha nem találkoztam volna vele, akkor most nem csörgedezne az ő vére az ereimben, és nem kellene ebben a percben is azon aggódnom, hogy meg kell csókoljam...

**Alex szemszöge**

  Eljött a forgatás napja, amin én is meg kell jelenjek, mivel be kell ugorjak egy színész helyett. Nem tudom miért pont rám esett a választás, de a szívem mélyén örültem  a szituációnak. Legalább láthatom Kendrát, és ahogy később kiderült, még meg is kell csókoljam. Eljött az én időm. Most vagy soha.
  Amikor megérkeztem a forgatás helyszínére, és megpillantottam Kendrát...elmesélni sem tudom azt az érzést. Mint mindig most is gyönyörű volt. Hatalmas mosoly ült az arcán...egészen addig, amíg meg nem pillantott engem. Komolyan ennyire visszataszító lenék? Tudom, hogy rettenetesen megbántottam, de sokat változtam egy fél év alatt, és belátom a hibáimat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jóvá tegyem minden hibámat, és kiengeszteljem Kendrát. Szükségem van rá. 
  Szerintem nem tudott arról, hogy én is itt leszek, ezért is érte váratlanul a helyzet, amibe belecsöppent. Láttam, hogy többször is elmosolyodik, majd összeráncolja homlokát. Tudtam, hogy gondolkozik, és azt is tudtam, hogy min. Rajtam, magán, rajtunk...ezen az egészen. Nem egyszer gondolkoztam el én is a történteken. A megismerkedésünkön, ami...hogy is mondjam...nem volt a legzökkenő mentesebb, az kapcsolatunkon. Az elválásunkon. Én is ilyen fejet vágtam közben. Néha felnevettem, vagy csak mosolyogtam az egészen, néha meg a szívem hasadt meg, mivel rájöttem, hogy mennyire elrontottam az egészet.
-Alex, Kendra! Ti jösztök!-zökkentett vissza ez a hang a valóságba. Most jött el az én időm. Talán most lesz az amikor megcsókolom, és mindent megbocsájt, majd boldogan élünk, míg meghalunk. Igen, a mesékben biztosan így lenne, de és nem egy mese, sem egy film. Ez a valóság, ami korántsem annyira nagyszerű mint a mesék világa.
 Vetettem egy utolsó pillantást Kendrára, aki épp mellettem haladt el. Kissé nekem ütközött, elmotyogott egy bocsánatot, azzal tovább ment. Fájt, hogy csak ennyire méltat. Még rám sem nézett. Tényleg nagyon megbántottam, de megbántam, és remélem, hogy majd egyszer erre Ő is rájön.
-Gyerünk, gyerünk!-sürgetett meg a rendező. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd Kendra mellé álltam. A rendező elmagyarázta, hogy mit akar látni, és ott hagyott minket.
-Felvétel!-kiáltotta, majd a kamerák forogni kezdtek...

36.rész

  Igazából senkit sem akartam látni, Őt meg főleg nem. Haragudtam rá, és bár nem tehet semmiről, mivel csak az érzéseit mondta el, és azt, hogy még mindig szeret, de akkor is kissé nehezteltem rá. Hogy miért? Azt még én sem tudom. Talán mert ennyi ideig várt evvel a bejelentésével, vagy, mert mindent elrontott. Ha nem keresett volna fel, akkor most nagy mosollyal az arcomon épp a forgatás helyszínére tartanék. De nem. Mit csinálok a helyett? Itt gubbasztok a földön, és próbálom kizárni mindent a fejemből, és csak felejteni akarok. Nem értem mi van velem. Mindig is egy életerős és vidám lány voltam, és most? A legkisebb dolgokon is kiborulok, és hisztizek. Ha meg nem akkor magamban őrlődök, és egy folytában rágódok valamin. Már régen elvesztettem az irányítást az életem fölött. Talán mikor először jöttem Londonba, vagy mikor találkoztam Alexxel. Nem tudom pontosan, de biztos, hogy ez nincs rendben, és tennem kell valamit ez ellen.
  Mivel nem hallottam zajokat az ajtó túloldaláról, így felálltam, és kinyitottam az ajtót. Alex még mindig ott állt zsebre dugott kézzel a falnak támaszkodva. Ismét rá akartam csukni az ajtót, de megakadályozta. Nagyot sóhajtottam, majd intettem, hogy jöjjön be. Ellökte magát a faltól, és egy reményekkel teli pillantást vetve rám majd követte utasításomat, és be jött.
-Mit akarsz?-kérdeztem nyersen. Tudom, hogy nem okolhatom Őt mindenért, de abban az állapotban nem bírtam türköztetni magam. Muszáj volt kiadnom magamból, és szegény Alex esett "áldozatul".
-Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes szó amit a tegnap mondtam az igaz volt, és nem csak játszani akarok veled. Én tényleg szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
-Ne mond ezt!-kiáltottam rá.-Te már réges-régen elveszítettél. Amikor nem vállaltad az érzéseidet, és ezért inkább elküldtél. Eldobtál, mint egy megunt játékot. El sem hiszed mennyit szenvedtem! A családom, a barátaim, mindenki miattam aggódott, és attól féltek, hogy valami őrültséget teszek. Ha tudnád hány éjszakát sírtam át miattad. Te el sem tudod képzelni mit tettél velem.-ordítottam. Éreztem, hogy a sok düh, és harag ami már nagyon régen gyűl bennem most kirobban, és muszáj kiordítanom magam. Ha nem teszem meg beleőrülök.-Most meg idejössz, és azt mondod, hogy szeretsz! Ha tudnád mennyit vártam arra, hogy egy nap majd ezt mondod nekem. Nem tetted, inkább tagadtad, becsaptál, átvertél.
-Kendra, és...
-Nem, Alex, nem hagyom, hogy félbeszakíts.-vágtam közbe. Nem akartam hallani a magyarázatát, nem akartam, hogy magyarázkodjon. Csupa üres szavak lennének, és nem akarom, hogy megint hitegessen.-Elkéstél!-mondtam egy fokkal halkabban.-Nagyon elkéstél ezzel az egésszel, és tudod mit? Ez mind a te hibád. Én már mást szeretek, egy nagyon jó embert. Teljes szívemből szeretem, és ezen még te sem tudsz változtatni.-magyaráztam miközben egy kicsit megnyugodtam. Már régen kikívánkozott belőlem ez az egész, és azzal, hogy végre kiordítottam magam, megkönnyebbültem, és egész másképp láttam ezt a helyzetet.-Sajnálom.
-Kendra, tudom, hogy elkéstem, és hidd el, hogy nem állt szándékomban bántani téged. Sajnálom.-hajtotta le a fejét.-Ígérem, hogy nem fogok a boldogságod útjába állni. De szeretném, ha tudnád, hogy az érzéseim tiszták, és megmásíthatatlanok.-motyogta lehajtott fejjel.
-Alex, tudom, hogy nem akartál megbántani, és talán én is egy kicsit hevesebben reagáltam, és ezért bocsánatot kérek. Nem volt jogom leordítani a fejed...nem akartalak megbántani, de muszáj volt valahogy kiadnom a felgyülemlett mérget, és dühöt.-mondtam teljesen nyugodtan, és tényleg megbántam már ezt az egészet. Ha visszapörgethetném az időt mindent másképp csinálnék. Ezeket szerintem ismét elmondanám, de nem így. Annyira nyers, és kegyetlen voltam ahogy közöltem vele ezt az egészet. Nem akartam bántani, de így sikerült nem vagyok büszke magamra, de így legalább tudja Alex is, hogy mire számíthat. Remélem, hogy majd egy nap talál egy lány aki szereti Őt, és boldog lesz. Én ezt nem tudom neki megadni, mivel az én szívem Josh tulajdona, és az övé is marad. Ebben senki nem tud eltántorítani.-Szerintem jobb ha most elmész.-indultam az ajtó felé, és nyitottam ki neki azt. Alex csak bólintott, és elindult. Mikor mellém ért még egy utolsó pillantást vetett rám. Ez a pillantás örökre megmarad az emlékezetemben. Annyi fájdalom, és csalódás volt a szemeiben, hogy a szívem is beleremegett. Az a tudat, hogy én voltam az oka az ő fájdalmának kikészített. Hosszú másodpercekig nézett rám. Pillantása rabul ejtett, és erősen bevésődött az emlékezetembe. Elkaptam a tekintetem, amire egy halk sóhajtással reagált, majd lehajtotta fejét és kilépett az ajtón. Lassan csuktam be, és közben Alex távolodó alakját bámultam.
  Mikor már becsuktam és bezártam az ajtót lerogytam a földre, és keservesen zokogni kezdtem. Nem tudom, hogy tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam Alex előtt, de talán az Isten adott neki ennyi erőt, és így egészen addig a percig türtőztetni tudtam magam. Csak sírtam, és sírtam, nem érdekelt semmi, és senki. "Lassan már könnyem sem lesz annyit sírtam" gondoltam el magamban, de ahogy éreztem még jócskán volt könnyem amik egyre gyorsabban folytak végig az arcomon, és pottyantak a földre.
  Ön sajnálatomból a telefonom szakított ki. A kijelzőn Carla neve villogott. Összeszedtem magam, letörültem a könnyeimet, nagy levegőt vettem, majd elfogadtam a hívását.
-Szia Carla.-szóltam bele. Próbáltam normálisan beszélni, és nem szipogni közbe.
-Szia...minden rendben? Annyira furcsa a hangod.-szólalt meg. Na tessék mégis észre vette, és ha még látná hogy nézek ki. Biztos kiverne egy dísz hisztit. Szerencsére nem lássa.
-Igen, minden rendben.-nyugtattam meg. Igazából semmi nem volt rendben, és már megint hazudtam. "Mi történik velem? Én nem ilyen vagyok. Soha nem hazudtam senkinek, és most? Most lassan többet hazudok, mint amennyit lépek." Merültem bele gondolataimba, de Carla hamar visszarángatott a földre.
-Csak azért hívlak, mert ma mégsem lesz forgatás. Ma szabad vagy. Holnap 9-re ott vagyok érted, és kezdődik a kemény munka.
-Rendben. Köszi.-motyogtam.-Szia.-köszöntem el.
-Sziaszia.-köszönt, majd bontotta a fonalat. A szívem mélyén örültem, hogy nem kell mennem dolgozni, de azért kicsit féltem is. Magamat ismerve tudtam, hogy egész nap itthon fogok gubbasztani, és itatom az egereket.
  Valami mégsem fért a fejembe. Hová lett az a Kendra aki mindig is voltam? Vagy az is lehet, hogy az nem is volt az igazi énem, és én ilyen vagyok valójában. Egy törékeny, gyenge és hazug ember, aki kegyetlenül gázol át mások érzésein. Féltem önmagamtól. Nem akartam ilyen emberré válni, de lassan ebbe az irányba haladtam, és nem voltam benne biztos, hogy vissza tudok fordulni, és ismét a régi Kendra lenni.


**Alex szemszöge**

   Nagyon fájt amit Kendra mondott, de teljesen igaza volt. Nem érdekelt, hogy mi van vele, hogy mi bántsa, hogy mit élt át miattam, csak azt néztem, hogy nekem jó legyen. Egy igazi görény vagyok, aki meg sem érdemli Kendrát. Szerencsés srác lehet, aki most vele van, és akit annyira szeret. Bárcsak a srác helyében lehetnék. Tudom, hogy mindent én rontottam el, és ezért egyedül én vagyok a hibás. Nem kellett volna elengednem, de most már késő. Elkéstem, és nem tudok mit tenni.
  Lassan sétáltam haza, és közben végig Kendra szavai víz hangoztak a fejemben.


"-Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes szó amit a tegnap mondtam az igaz volt, és nem csak játszani akarok veled. Én tényleg szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
-Te már réges-régen elveszítettél. Amikor nem vállaltad az érzéseidet, és ezért inkább elküldtél. Eldobtál, mint egy megunt játékot. El sem hiszed mennyit szenvedtem! A családom, a barátaim, mindenki miattam aggódott, és attól féltek, hogy valami őrültséget teszek. Ha tudnád hány éjszakát sírtam át miattad. Te el sem tudod képzelni mit tettél velem."
 
   Már réges-régen elveszítettem, már mást szeret. Nagyon nehéz volt felfognom ezt az egészet. Még soha az életemben nem éreztem ekkora fájdalmat, mint most. Én tényleg nagyon szeretem Kendrát, csak sajnos túl büszke, na megy gyáva voltam beismeri ezt az egészet. "Nem fogom feladni!" határoztam el magamban. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy közel érezzem magamhoz. Nem tudom Őt elengedni, főleg így, hogy tudom, itt van Londonban, és nem kilométerekre él tőlem. Megőrjít az a tudat, hogy ennyire közel van hozzám, de mégis nagyon távol. Hatalmas szakadék tátong köztünk, és minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a szakadékot átlépjem, és ismét Kendra bizalmába férkőzzek.

**Kendra szemszöge**

   Miután már teljesen kitomboltam magam, felmentem a szobámba, és kicsit rendbe szedtem magam. Bár rettenetesen éreztem magam a történtek miatt, mégis megkönnyebbültem valamilyen szinten. Végre elszállt az a sok düh, és csalódottság. A másik oka meg, hogy rengeteg megváloszalatlan kérdésre kaptam választ. Bár még így is van egy jó pár tisztázatlan kérdés, de azért kicsit kevesebb, mint eddig.
  Lementem a nappaliba, készítettem egy kis rágcsálni valót, majd kerestem egy filmet, és azzal próbáltam elterelni a gondolataimat. Nem akartam most valamilyen romantikus filmbe belebonyolódni, így inkább egy horrort kerestem, és indítottam el. Igazából utálom a horrorokat, de most bármi jól jött, ami leköti a figyelmemet. Talán egy kis rettegés eltereli a gondolataimat.

  Már a film felénél járhattam, amikor valami zajt hallottam, a nagy csendben a hirtelen jött zaj nagyon is ijesztően hangzott. Összerezzentem, majd lehalkítottam a TV-t, és hallgatóztam. A zaj megismétlődött. Kintről jött, és úgy hangzott mintha valaki a ház felé sétálna. "Itt a vég Kendra!" pánikoltam. Kikapcsoltam a TV-t, és mozdulatlanul ültem a kanapén. A zaj már nem hallatszott, így egy kicsit megnyugodtam, és egy mélyet sóhajtottam. Épp nyúltam volna a tavirányitó után, amikor valaki csengetett. A csangő hangja még víz hangzott a nagy csendben. Én ijedtemben felszöktem az kanapéról, és a ropit a tállal egyenesen a földre borítottam. Hatalmas csörömpöléssel tört össze a tányér.
-Úr Isten! Kendra jól vagy?-hallottam egy ismerős hangot az ajtó túloldaláról. Megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy nem valami gyilkos akar megölni, hanem csak Monica jött át látogatóba. Fény sebességgel az ajtónál termettem, és mielőtt kinyitottam volna azt egy nagy mosolyt erőltettem az arcomra.
-Jajj, de jó, hogy csak te vagy!-borultam nyakába.
-Neked is szia!-nevetett fel. Elhúzódtam tőle, majd be hívtam.-Itt meg mi a fene történt?-fordult felém felhúzott szemöldökkel, amikor megpillantotta az összetört tányért a nappali közepén.
-Hosszú.-legyintettem.
-Van időm.-grimaszolt.
-Horrort néztem.-vontam meg a vállam.
-És azt nem lehetett volna törött tányér nélkül megnézni? Vagy talán a TV-ből dobták ki?-gúnyolódott.-Ó látom kajástól együtt dobták.-folytatta gúnyolódását.
-Ha-ha! De vicces valaki. Igazából épp a filmet néztem, amikor csengettél, és én ijedtemben elhajítottam a kezemből.
-Hű, ennyire rémisztő lennénk?-gondolkozott el.-Nem is tudtam.
-Nem, nem vagy ijesztő.-öltöttem rá nyelvet.-Csak tudod utálom a horrort, és...érted.-magyarázkodtam.
-Akkor meg miért nézted, ha utálod?-tette fel a kérdést. Jogos. A normális emberek mindig próbálják elkerülni azt amit utálnak, vagy amitől félnek...de én. Na az már más téma. Ebből is látszik, hogy mennyre nem vagyok épeszű. A másik meg az, hogy nem mondhatom el Monicának a történteket, bármennyire is megszeretném osztani valakivel. Majd, ha úgy érzem, hogy itt az ideje mindent elmondok, de...most még nem.
-Ehhez volt kedvem.-vontam meg a vállam.
-Érdekes egy ember vagy te.-lökött oldalba.-Tuti, hogy nem vagy teljesen normális.-rázta a fejét.
-Lehet, de te így szeretsz.-böktem ki hanyagul.
-És még egoista is.-mondta inkább magának mint nekem.
  Nagyon örültem, hogy Monica meglátogatott, így legalább nem egyedül gubbasztottam, és gondolkoztam hülyeségeken. Vele tényleg minden egyszerübbb. Mindennek a jó oldalát nézi, és mindig megtud nevettetni. Persze Becky is hiányzik, és talán ha itt lenne ez az egész meg sem történt volna. Ő biztosan helyre rakna, és nem hagyná, hogy teljesen felesleges dolgokon kattogjon az agyam. Monica is nagyon jó barátnőm, de Becky mindig is ismert, egész kicsi korom óta, és neki jobban megtudok nyílni.
  Monica segített összetakarítani a törmeléket, és mikor kész lettünk vele folytattuk a filmet. Úgy nézhettünk mint két kisgyerek, mivel egy lepedővel takartuk a szemünket, valahányszor rémisztő jelenet volt a filmben. Remélem, hogy én nem kell majd horror filmben szerepelnem. Bár a sors kifürkészhetetlen. Soha nem lehet tudni, hogy mit sodor ellőnkbe, és min kell keresztül menjünk életünk során...