20.rész

    -Szia!-szóltam bele a telefonba meggyötört hangon.
-Szia kicsim.-üdvözölt anya.-Miért raktad le az előbb?-érdeklődött. 
-Hát...nem is tudom. Talán nem álltam még készen rá hogy bárkivel is beszéljek.-vallottam be.
-Értem.-mondta anya szomorúan. Szerintem azt gondolta, hogy végre minden rendben, és hogy túlléptem az egészen, és azt akarom elújságolni. Tévedett. Egyáltalán nem léptem túl, igaz, hogy már nem bánt annyira, és nem bőgök 10 percenként, de azért még fáj.
-Sajnálom.-suttogtam a telefonba, és éreztem ,hogy közben könny szökik a szemembe. 
-Nem kell.-vigasztalt anya, legalábbis próbált.-Megértem az érzéseidet. Azért örülök, hogy felhívtál, akkor is ha rögtön leraktad.-biztatott.
-Anya. Nem gond ha most lerakom?-kérdeztem, mert nem akartam, hogy anya hallja a zokogásom, ami hamarosan kitör belőlem.
-Nem, persze, hogy nem gond. Vigyázz magadra, szeretünk. 
-Én is szeretlek. Puszii.-köszöntem el és leraktam a telefont. Leültem a kanapéra, és keservesen zokogni kezdtem. Miért kellett felhívnom? Miért? Annyira bántott, hogy anyáékat nem jó hírrel fogadtam, hanem megint csak a nyavalygásom hallották, és a gondjaimmal fárasztom őket. Mi ütött belém. Megígértem, hogy csak akkor hívom ha már minden rendben, és most mindent elszúrtam. Anyáék megint aggódni fognak amit nem karok. Hát ez van. És ekkor jött a fordulópont.

   Hosszasan gondolkoztam, és rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Alex éli világát, boldog nélkülem, hát én is az leszek. Nem fogok még jobban összetörni, nem. Ez csak egy újabb rossz fejezet az életemben. Bár ezekből egyre több van mostanában...nincs mit tenni ilyen az élet.
  Egyre többet beszéltem anyáékkal, és végre jó híreket hallottak felőlem. Nem gubbasztottam otthon, hanem elmentem vásárolni, kikapcsolódtam. Nem igaz, hogy nem jutott eszembe Alex, és amit velem tett, de már nem érdekelt tovább lépett, én is. Boldog mással, és is az leszek. Ez már biztos.
  Lassan eltelt a nyár, és anyáék is hazajöttek, így nem voltam egyedül. Nagy meglepetésemre apa is jött velük, és Monica is. Mikor megpillantottam őket rengeteg emlék jutott eszembe, és bár nem akartam csak a jókra emlékezni, mégis voltak gyengébb pillanataim, amikor a sírás kerülgetett. Az egyik ilyen pillanatom az volt amikor elmesélték Beckyék, hogy Alex mit mondott rólam, hogy soha nem szeretett, úgy mint én őt...ez van. Megbeszéltük a csajokkal, hogy elmegyünk sétálni, és megmutatom Monicának Kaliforniát, mivel még sosem járt itt. Séta közben sokat beszélgettünk, és sok témát átrágtunk. Többek között az "Alex mást szeret" témát is. Nagyon meglepődtem, a reakciómon, mert nem bántott, nem volt sírhatnékom, csak dühös voltam magamra amiért ennyi időt vesztegettem miatta. 
-És veletek mi van?-próbáltam témát váltani, mert kezdett kínossá válni, hogy mindig ő a téma.-Annyira hiányoztatok!-öleltem meg.
-Te beszélsz?-bökött meg Becky.-El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál. Veled mentem nyaralni, és egyedül maradtam.-mosolygott gúnyosan.
-Upsz tényleg...erre nem is gondoltam. Szegény Becky egyedül maradt Londonban sehol egy ismerős, vagy egy barát...ugye Monica?-viccelődtem.
-Jól van na!-duzzogott Becky, de nem bírta sokáig elröhögte magát.
 Sokáig mulattunk ezen, nagyon jól telt az idő.
-Jó újra így látni téged.-vette komolyra a szót Monica.-Boldog vagy, és jól nézel ki. Egész másra számítottam.-vallotta be.
-Tudom. Sokáig senkit nem akartam látni, élni sem akartam, de aztán rájöttem, hogy hiába sírok egész nap, úgysem változtat semmin. Alex boldog nélkülem, és én  is boldog leszek nélküle.-mondtam teljesen őszintén. Tényleg így gondoltam.
-Igazad van.-ölelt meg Monica.-Te jobbat érdemelsz, és megérdemled, hogy boldog legyél...még a nélküle is.
-Így van!-vágta rá Becky, és ős szorosan megölelt.
-Tudjátok mi hiányzott a legjobban?-kérdeztem, de a kíváncsi tekinteteket látva rájöttem, hogy fogalmuk sincs, így elmondtam.-Hát...a vitáitok.-röhögtem el magam.Sosem volt valami békés, a kapcsolatuk, de az utóbbi időben egész jól  kijöttek egymással. Persze miközben telefonáltunk sokszor összevesztek, hogy ki beszéljem velem előbb. Na ezeket szerettem volna látni. 
-Vicces vagy!-lökött oldalba Becky.
-Tudod, hogy csak vicceltem.-súroltam az oldalamat, mert fájt a lökés helye.
-Tudom.-mosolygott rám Monica.
-Na jó szerintem mennyünk, mert még dolgunk van.-biccentett Becky.
-Milyen dolgunk van?-csodálkoztam. 
-Majd meglátod.-kacsintott.
-Rendben.-bólintottam.
 Elindultunk haza, de folyton azon gondolkoztam, hogy mi lehet az a titkos "dolgunk" amiről nem tudhatok. Közben megint csak beszélgettünk, volt mit megbeszélnünk, mivel én ott hagytam őket Londonban,  és sok  mindenről lemaradtam. Mikor beléptem a házba hatalmas meglepetés fogadott. A ház fel volt díszítve, mindenütt lufik, meg színes szalagok voltak, a nappaliban meg anyáék, és a barátaim. Az osztálytársaim is mind ott voltak, és még a rég nem látott barátaim is. Szóval ez volt amiről nem tudhattam. Becky és Monica felcipeltek a szobámba, és előszedtek nekem valami bulizósabb ruhát. Hát igen...ők már csak ilyenek. Lementem a nappaliba, ahol már javában buliztak a többiek, de amint megláttak a zene leállt, és mindenki felém fordult. 
-Helló.-intettem a többieknek.Ők csak álltak és néztek. Mi van rajtam? Talán valamit elfelejtettem? Miért bámulnak? A kérdéseimre hamar megkaptam a választ, mert oda jöttek hozzám, és nem győzték mondani, hogy mennyire csinos vagyok, meg hogy mennyit változtam mióta nem láttak. Sok mindenről érdeklődtek, bár a pasi témát nem hozták fel. Szerintem értesültek róla, hogy ne említsék meg. Hát igen Beckyék mindenre gondoltak. Igazi barátnők.
-Csajok.-húztam félre őket.-Ezt ti szerveztétek?-érdeklődtem. 
-Aha. Ugye de jó?-vihogott Becky.
-Nagyon.- válaszoltam. Tényleg örültem, hogy gondoltak rám, de a még mindig nem tudtam felfogni.
 Becky még szeretett volna még mondani valamit, de ekkor csengettek.
-Vártok  még valakit?-kiváncsiskodtam. 
-Hát ami azt illeti igen.-indult az ajtó felé Becki.
-Kit?-szaladtam utána.
-Mindjárt meglátod.-felelte kurtán. 
-Ó...rendben.-húztam el a számat. Nem tudtam kit, vagy kiket vártak, de látszott Beckyn, hogy nagyon feldobódott. Hírtelen bekattant valami. Lehet, hogy Alexet is meghívták? Nem, az nem lehet...nem hiszem, hogy azok után amit velem tett meghívják ide. Nagyon megijedtem. Mi van ha ő az, és most újra látom...azt nem bírnám ki. Lehet, hogy túlléptem a történteken, de ha újra látnám rengeteg beforrt seb szakadna fel.
  Gondolataimból két kéz rángatott ki. Megkönnyebbültem, nem ő volt. Hanem valaki más. Egy másik fiú, az egyik legkedvesebb osztálytársam, és régi barátom...Josh...

19.rész

  **Becky szemszöge**

  Épp a kis cafka felé tartottam, amikor egy kéz visszarántott. Nem néztem hátra, csak ösztönösen rákiabáltam:
-Hagyjál már Monica, akkor is megtépem.-rántottam ki a kezem a szorításból, de még mindig nem néztem hátra.
-Na azt már nem!-szorította újra meg a karom valaki. Csak ekkor néztem hátra, és láttam, hogy nem Monica az hanem Alex. Mi baja van? Miért őt védi? Megbolondult? Igen, biztosan megbolondult.
-Eressz el!-kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadulni, nem sikerült.
-Nem hagyom, hogy bánts!-engedett el végre.
-Mi van?-fogtam meg a karom, mert rettenetes megfájdult annyira megszorította.
-Azt mondtam, nem hagyom, hogy bántsd.-ismételte meg.-Most biztos azon gondolkodsz, hogy miért nem.-folytatta. És igen, tényleg azon gondolkoztam, remélem meg is magyarázza, miért nem engedi, hogy megtépjem.-Tudod.-folytatta nyugodtabban.-Azért nem hagyom, mert én szeretem őt, és nem engedem senkinek se, hogy fájdalmat okozzon neki.
-De...azt mondtad, hogy szereted Kendrát, és hogy egy barom vagy, amiért hagytad elmenni!-tört ki belőlem.
-Nem, nem azt mondtam. Igaz mondtam, hogy barom vagyok, de nem azért, mert hagytam elmenni, hanem azért, hogy eddig hagytam fajulni a dolgokat. Én sosem éreztem úgy iránta, mint ő irántam. Nem mondom, hogy kedveltem, meg tetszett is nekem, de nem voltam belé szerelmes. Csak a te kérésedre hívtam őt randizni, aztán minden történt magától.
-Te szemét, álnok gazember! Nem szégyelld magad?! Hogy tehetted ezt?-potyogtam a könnyeim, egyrészt az idegességtől, másrészt meg, rájöttem, hogy minden az én hibám. Ha azon az estén nem kérem meg Alexet, hogy hívja el Kendrát egy randira, talán soha nem történik meg. De akkor is, miért egyezett bele, ha tudta, hogy  nem szereti, és soha nem is foglya. Csak játszadozott vele.
-És amikor megmentetted az életét?-kérdeztem elcsukló hangon.
-Na igen. Akkor éreztem igazán, hogy elveszíthetem, és ekkor talán többet is éreztem iránta, később jöttem rá, hogy ez csak hirtelen fellángolás volt, de amikor megkérdezte, hogy járunk-e, megint elcsüggedtem, nem akartam megbántani, ezért mondtam igent. Nem tagadom, hogy egy darabig működött a dolog, de aztán szerelmes lettem Lauren(így hívják Alex kis cafkáját) nem tudtam mit tenni. Sajnálom
-Kicsit elkéstél a sajnálkozással!-lépett mellém Monica. Eddig csendben hallgatta Alex magyarázatát, de ez szerintem neki is sok volt.-Gyere, menjünk. Nincs itt semmi keresni valónk.-húzott be a házba. Még annyi mindent a fejéhez akartam vágni Alexnek, de Monica közbe avatkozott, aminek örülök, mert ha nem lép közbe biztosan Lauren bánta volna meg, így viszont nem tudtam ki adni minden dühömet, ami most belülről fog tönkre tenni, na meg a lelki ismeret furdalásom. Igen furdal a lelki ismeret, mert mindent én okoztam, a sok szenvedést, és a csalódást is amit Kendra kellett elviseljen. Monica próbált megnyugtatni, és elmagyarázni nekem, hogy nem az én hibám, bár nem igazán sikerült.

**Kendra szemszöge**

   Végre megérkeztem Kaliforniába. Leszálltam a gépről, elvettem a csomagjaimat, és haza indultam. Nem így képzeltem el a vakációmat, és ezt az egész utazást, de minden okkal történik. Ez lehet, hogy csak azért történt, hogy megerősítsen, de mégis annyira kikészített ez az egész, és ahelyett, hogy megerősített volna, összetört, és elgyengített. Mindennek az ellenkezője történik. Miért? Csak én vagyok ennyire szerencsétlen, vagy mások is? Elhessegettem a gondolataimat, mert közben hazaértem. Kiszedtem a csomagomat a taxi csomagtartójából, és beléptem az üres házba. Sötétség fogadott, amin nem lepődtem meg, mivel csak én voltam ott. Anyáék együtt voltak, és élvezték London szépségét, ami nekem már nem jelentett semmit. Vagy mégis...szenvedést. Akaratom ellenére könnyek gyűltek a szemembe. Bementem a nappaliba, leültem a kanapéra, és zokogni kezdtem. Végre nyugottan sírhattam. Nem kellett attól félnem, hogy valaki meglát, és magyarázkodnom kell. Csak én voltam a házban, villanyt sem kapcsoltam, csak gubbasztottam a sötétben, és sírtam. Keservesen zokogtam.

  ~Egy hét múlva~

  Lassan megszoktam a magányt, és teljesen befordultam, nem mentem ki a házból, nem beszéltem senkivel, csak éltem az én kis nyomorúságos életem. Már nem Fáj annyira ami történ, csak ha a sebem láttam amit azon a bizonyos éjjelen szerezte, csak akkor jutott eszembe a sok emlék. Meg amikor éjjel riadtam sikoltottam fel a rém álmomból. Igen, rém álmok gyötörtek, ami magában is elég rémisztő, a tudat, hogy nincs kivel megosztanom, még elviselhetlenebb volt. Folyton azt álmodtam, hogy a parkban vagyok, azon az estén, ami majdnem az életembe került, és épp magam nézem, amint a padom ülök, vérbe fagyva. Senki nem segít rajtam, az emberek akik meglátnak, csak elmennek mellettem, és még csak segíteni sem próbálnak. Csak bámulom magam, és ekkor jövök rá, hogy már meghaltam. Ekkor mindig felsikítok, de nincs aki bejöjjön hozzám, és megkérdezze mi történt velem. Végül én választottam, hogy egyedül leszek, és nem beszélek senkivel, de ez akkor is nehéz, és napról napra csak nehezebb lesz. Arra gondoltam, hogy talán fel kellene hívnom apáékat, és tudatnom velük, hogy még élek, és nagyon hiányoznak. Ezt a gondolatot mindig elhessegettem, mert tudtam, hogy még nem vagyok elég erős, ahhoz, hogy megtegyem, és akkor kezdhetnék mindent élőről. Megint összeomlanék, és nem tudtam volna ismét  talpra állni. Nem tudtam volna megbírkozni vele. Nehéz volt idáig is megtenni az utat, és eljutni arra szintre, hogy nem bőgöm el magam minden eszembe jutott emléken. Mégis ahogy teltek a napok egyre inkább azon voltam, hogy felhívom őket. Joguk van tudni, hogy mi van velem, és hogy minden rendben van, már amennyire rendbe lehet. Egy nap aztán nem bírtam tovább, elvettem a telefonom, és tárcsáztam. Rögtön felvették,de amikor beleszóltak, nem tudtam mit mondjak. Egy szó sem jutott eszembe.
-Igen.-szólt bele anya kedvesen a telefonba.-Ki az?-kérdezte, mivel nem válaszoltam.
-Sz..szia anya...Kendra vagyok.-nyögtem végül. Hírtelen könny szökött a szemembe, és nem tudtam folytatni. Csend volt. Szerintem anya is küszködött a szavakkal, amik nem akartak kijönni a száján, ahogy az enyémen sem. Nem tudtam mit tegyek. Hirtelen elkaptam a fülemtől a telefont, és kinyomtam. Olyan hülye vagyok. Felhívom, felveszik erre én kinyomom. Csakis én lehetek egy ekkora csőd tömeg. A telefonom szólni kezdett, ami megzavarta gondolataimat. Anya hívott. Mit csináljak? Felvegyem, vagy inkább hagyjam, hogy szóljon? Felveszem, döntöttem el, és megnyomtam a "Fogad" gombot...

1. DÍJ :D

                                                           

És igeen! Megkaptam az első díjamat! 

Nagyon köszönöm Sweety (: nek!


Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 blognak!

1. Írj magadról 11 dolgot!

1. 14 éves, nyolcadik osztályos vagyok.
2. Nagyon szeretem a matekot!
3. Szeretem az ünnepeket, főleg a Karácsonyt.
4.Mindig magamat adom.
4. Szeretek blogolni.
5.Szeretek blogokat olvasni, sokszor éjjel 1-2 óráig olvasok.
6.Nem szeretem a kétszínű embereket, de igen?
7. Szeretem a csöpögős sztorikat.
8. Alkonyat bolond vagyok.
9. Próbálok mindenkivel kedves lenni, bár ez nem mindig könnyű.
10. Imádom a telet, igaz hideg, de szeretek szánkózni, így ez a kedvenc évszakom.
11. Nagyon őrült vagyok, imádok bulizni!


2.Válaszolj 11 kérdésre:

1. Mi a legfurcsább tulajdonságod?
Ezt a barátaim tudnák megmondani.

2.•Mutattad már meg felnőtt embernek az írásaidat?
Még nem, de nem is tervezem.

•Mi volt eddig a legfurcsább szerelmi történeted és,hogy végződött?
Hát...nem is tudom. Nem volt említésre méltó.

4.•Külsőre  stílusra ,hogy írnád le magad egy átlag napon?
Cső szárú farmer, hosszú ujjú blúz, bekötött haj, sport cipő.

5.•Van olyan ismerősöd,akit utálsz és nem tudod,hogy miért?
Nincs. Ok nélkül senkit sem utálok.

6.•Volt már olyan barátságod ,ami rosszul végződött?
Volt amikor összevesztünk, de aztán mindig megtudtuk beszélni.

7.Sportolsz/sportoltál valamit?
Nem igazán, bár a torna órákon muszáj.

8.•Melyik a kedvenc műsorod?
Van egy pár: A gyanú árnyékában, meg sok más sorozat.

9.•Mit szeretsz a legjobban a One Direction-ben?
Hát...nem vagyok nagy rajongó, de nagyon ügyesek, és jók a zenéjük.

10•Melyik család tagodhoz állsz a legközelebb?
Egyértelműen anyuhoz.


•Melyik az a kaja, ami nélkül nem tudnál megélni?
Sok van, bár nem eszek sokat, azért sok kedvenc kajám van.

3. Írj 11 kérdést!
1.Melyik a kedvenc ünneped?
2.Milyen zenéket hallgatsz?
3.Mi a kedvenc tantárgyad?
4. Mit csinálsz, ha valaki rosszat mond rólad?
5. Mit szeretsz jobban, fagyi, vagy csoki?
6.Szeretnél megismerni?
7.Volt már, hogy valaki a szemedbe kedveskedett, hátad mögött meg kibeszélt?
8.Mit csináltál mikor megtudtad ezt?
9. Van kedvenc könyvet?
10. Mit olvasol szívesebben? Blog vagy könyv.
11. Mi tetszett meg a blogomon?

4. Küldd tovább 11 blognak!
Dóri Styles :D
Bettina :D
Anett :D
Kinigusii :D
Dórii:D
Szerintem ennyi többet nem tudok:D

18.rész

   "Alex...már mindent tudok, tudom, hogy csak játszadoztál velem. 
 Sajnálom, hogy így lett vége...nagyon fontos voltál nekem, de ígérem, hogy nem fogsz rólam soha többet hallani. és nem foglak zavarni. Csak azt nem értem, miért mentetted meg az éltem, ha úgy sem számított neked semmit. Már mindegy nem érdekes...nem fogok a múlton aggódni. Elmegyek, és egy új életet kezdek, és talán találok egy olyan fiút, aki igazán szeret, és megbecsül engem. Ég veled, légy boldog...én is az leszek, még ha nélküled is. Sziaa."
 
  A könnyeim potyogtak ,mire a végire értem, összehajtottam a papírt, és ezt is borítékba raktam. Leraktam a másik boríték mellé, és ráírtam Alex nevét. Leballagtam a lépcsőn, hogy megnézzem anyáék lefeküdtek-e már. Sötét volt a nappaliban, és a konyhában is. Már aludtak. Visszamentem, a szobámba, elvettem a bőröndjeimet, és lesiettem a lépcsőn. Hívtam egy taxit, és kiléptem, az ajtón, nehogy felébresszem anyáékat, vagy Beckyéket. A taxi hamar megérkezett. Bepakoltam a cuccaimat a csomagtartóba, és elindultunk a reptér felé.
  Nagyon kihaltak voltak az utcák, és sötétek. A kocsiban is nagy volt a sötétség, csak a villany oszlopok fénye sütött be az ablakokon, amik mellet elhaladtunk. 10 perc múlva megérkeztünk a reptérre, és már nem volt sok időm, amíg a Kaliforniába tartó gép felszáll. Gyorsan vettem egy jegyet, és vártam amíg a hangos bemondóba bemondták, hogy a "Kaliforniába tartó gép utasi megkezdhetik a beszállást." 
 Erőt vettem magamon, és könnyeimmel küszködve felszálltam a gépre, hamarosan már a levegőben szálltunk. Hosszú, és szenvedéssel teli út elé néztem. Elővettem a zenelejátszómat, és zenét hallgattam. Lassan elnyomott az álom.

**Becky szemszöge**
 Reggel korán ébredtem, valami nem hagyott aludni. Kendra szobájába rohantam, és majdnem összeestem az ajtóban, amikor megláttam az üres ágyat, és rajta a két borítékot. Tudtam, hogy mi történt, és azt is tudtam, hogy az egész Alex miatt van. 
-Monica!-kiáltottam kétségbe esetten
-Mi...ni történt?-lépett be ő is a szobába. Nem sokkal később Kendra szülei is oda jöttek, és együtt olvastuk el a levelet. Mindenki sírt mire a levél végire értünk. A levél tele volt fájdalommal, és csalódottsággal. Utána akartam menni, de ő azt írta, hogy majd keres minket. Mi tévő legyek? Átadjam Alexnek a levelet, vagy nem kell tudnia semmiről. Nem érdemli meg, hogy megtudja mi történt.
-Mennem kell!-ugrottam fel az ágyról (Kendra szobájában voltunk még mindig).
-Hova mész?-jött utánam Monica.
-Alexhez. Elviszem neki a levelet.-mentem tovább.
-Várjál, én is megyek!-futott utánam.
-Rendben.
  Elindultunk egyenesen Alexhez. Feldúlt voltam, nem tudtam nem arra gondolni, hogy minden miatta volt. Csak játszott Kendrával, és ezért ment el az én legjobb barátnőm. Miatta. Gondolataimtól egy ismerős hang szakított el.
-Sziasztok! Hova mentek?-jött közelebb Alex. Csak ekkor lettem igazán ideges. Hogy lehetett ennyire álszent. Annyira kétszínű.
-Semmi közöd!-vágtam rá idegesen.
-Mi baja van?-fordult Monicához. 
-Olvasd el, és megtudod.-nyomta a kezébe a levelet Monica. Alex elvette, és kibontotta. Olvasni kezdte, és közben könnyek gyűltek a szemébe.
-Mekkora marha vagyok!-mondta végül. Végre valamiben egyet értünk. Nem gondoltam, hogy még valaha igazat adok neki, de ez tényleg igaz volt. Egy nagy marha, aki nem értékeli a szerelmet, és a lányt aki szereti.
-Ez vagy te!-jelentettem ki, és indultam az ellenkező irányba. Monica rögtön mellettem termett, és követett engem. Alex viszont mintha megfagyott volna, csak állt, és a levelet nézte. 
-Ez azért egy kicsit tényleg durva volt.-törtem meg a csendet Monica.
-Tudom.-bámultam a földet. Elismerem, hogy tényleg kicsit durva voltam, de a harag amit éreztem erősebb volt nálam. Próbáltam visszafogni magam, de nem jött össze. Ez van. Soha nem tudtam jól hazudni, vagy színészkedni. 
-Azért meg is érdemelte.-bökött oldalba Monica. Próbálta oldani a feszültséget. Sikerült is, mert mire észbe kaptunk, a földön voltunk, és egymást lökdöstük. Nagyon jól kijöttünk, teljesen félreismertem. A jókedvünk hamar elszállt, mert eszükbe jutott Kendra amint épp valahol kisírja a lelkét is. Bántott, hogy miközben ő szenved, mi ennyire boldogok vagyunk, és jól szórakozunk. Látszott Monicán, hogy is nagyon bántja ez az egész.
-Nem a te hibád.-nyugtattam meg.-Te csak jót akartál, ami nem jött össze.
-De, ha már az elein elmondtam volna, nem okoztam volna neki ekkora fájdalmat.-sírni kezdett. Ott, és akkor annyira másnak látszott, teljesen másnak, mint amilyennek megismertem. Sebezhető, és törékeny volt.
-Annyira jó, hogy mellettem állsz, és támogatsz.-ölelt meg.
-Ez természetes. 
Lassan abba hagyta sírást, és elindultunk vissza. Megint eltelt egy nap, és ismét egy éjszaka közeledett. Utálom az éjszakákat. Annyira sötétek, és titokzatosak. Soha nem lehet tudni mi történhet. Minden rossz éjszaka történik. Kendra éjjel sebesült meg, és majdnem bele halt. Ez i csak Alex miatt. Most meg elment, szó nélkül, csak egy levelet hagyott hátra. Ez is mind éjjel történt, és mind Alex miatt. Mikor a házhoz értünk, egy lány állt az ajtó előtt, és minket várt. Nem ismertem, nem tudtam ki az, de úgy láttam, Monicának nagyon is ismerős.
-Megtépem!-rohant előre.
-Nyugi! Ki ez a lány, és honnan ismered.-választ vártam, de úgy tűnt nem akar válaszolni.-Mond már!-követeltem a válaszát. Monica nagyon sóhajtott, majd mesélni kezdett:
-Ez az a lány, akivel Alex kavar, csak azt nem tudom, mit keres itt, és honnan tudja, hogy hol lakik...lakott Kendra.-dühöngött.
-Tudod mit? Hagyd csak majd én megtépem.-mondtam, majd egyenesen a kis cafka felé vettem az irányt. Bármibe kerül is én megtépem! 

17.rész

  -Ki volt az?-ismételte meg kérdését.
-Csak anya.-jelentettem ki.-Biztosan aggódik miattam.
-Lehet, szerintem is itt az ideje haza menni.-húzott fel a padról.
-Gyere velem kérlek.-szorítottam meg a kezét. Nagyon reméltem, hogy velem jön, és nem hagy magamra, egyedül biztosan nem érnék haza. Kell valaki, aki addig is tartsa bennem a lelket.
-Rendben.-egyezett bele. Megfogta a kezemet, és úgy indultunk haza. Útközben ismét megszólalt a telefonom, csak most nem anya volt, hanem Becky.
-Szia.-szóltam bele meggyötört hangon a telefonba. Becky csak hallgatott, szerintem nem jutott szóhoz a hangom hallatán. 
-Veled meg mi történt?-szólt bele kis idő múlva. 
-Hosszú, majd elmondom.-szomorodtam el, arra gondolva mi is történt. Akaratom ellenére is megint könny szökött a szemembe, és a hangom elcsuklott. Nem tudtam beszélni, így inkább kinyomtam a telefont. Monica elvette a kezemből a telefonomat, és valakit hívni próbált. Csak akkor tudtam meg ki az, amikor letette, és elmagyarázta. Beckyt hívta vissza és elmagyarázott neki mindent. Megkérte Beckyt, hogy jöjjön ellőnkbe, és beszéljen velem. Némán ballagtunk az úton, amikor egy ismerős alak bukkant fel. Becky volt az végre. Amint megpillantott minket rohanni kezdett, és szorosan megölelt. Jól esett, hogy ennyien mellettem állnak, de fájt, hogy Alex ismét átvert. Ennél a gondolatnál ismét elszakadt a cérna, és a sírás kerülgetett, de most már hagytam, hogy follyanak a könnyeim, és nem érdekelt mennyire látszom gyengének, csak sírni akartam, minden bánatomat és fájdalmamat ki akartam adni magamból. 
-Ne aggódj, minden rendben lesz!-jött közelebb Monica is. Soha nem volt velem ennyire kedves és megértő ezelőtt, lehet hogy félreismertem, és tényleg egy jó barátnőre találtam. Persze Beckyhez senki sem hasonlítható, mert ő egész kicsi korom óta ismer, és mindent tud rólam, de Monica is nagyon jó barátnőm, és nem tudnék választani köztük, ezért szeretném annyira, hogy jól kijöjjenek egymással.
-Monica.-lépett közelebb hozza Becky.-Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon sajnálok mindent, és szeretnék bocsánatot kérni. Teljesen félre ismertelek.
-Semmi baj.-ölelte meg Monica Beckyt. Nagyon jó volt látni, hogy végre kibékültek, és hogy hárman egymás mellett állunk jóban rosszban. 
-Annyira jó, hogy itt vagytok velem.-öleltem meg őket. Lassan megnyugodtam, és teljesen másként láttam az egészet. Rájöttem, hogy Alex igazából nem is szeretett engem, csak játszadozni akart velem. Úgy éreztem, hogy ez így van jól, és nem is történhetett volna másképp.

 Már sötét volt, amikor haza ballagtunk, így Monica is nálunk aludt. Becky szobájában szeretett volna aludni, hogy megtudják beszélni a félreértéseket köztük. Én a szobámban maradtam, nem akartam elrontani a hangulatukat. Inkább maradtam egyedül a gondolataimmal, és a könnyeimmel. Nem tudtam aludni, így lementem a konyhába egy pohár vízért. A lépcsőn megálltam, mert a konyhában égett a villany, és valakik beszélgettek. A hangjukból ítélve anya és apa voltak. Rólam beszéltek, és azon tanakodtak mit csináljanak, hogy ne legyek ennyire szomorú, és ne szenvedjek ennyit. Most jöttem rá, hogy nem csak nekem fájnak a történtek, hanem másoknak is fájdalmat okozok a viselkedésemmel. Ez így nem mehet tovább. Felmentem a szobámba, elővettem a bőröndjeimet, és pakolni kezdte. Minden ruhámat bepakoltam, és közben potyogtak a könnyeim. Tudtam, hogy ezzel is fájdalmat okozok azoknak akiket szeretek, de azt is tudtam, hogy  megértik miért csináltam, és nem fogom teljesen kikészíteni őket. Miután végeztem a pakolással leültem az íróasztalom mellé, és elővettem egy lapot. Összeszedtem a gondolataimat, aztán írni kezdtem. Mindent leírtam ami bántott, és amit éreztem. Két levelet írtam, egyet anyáéknak, és Beckyéknek, egyet pedig Alexnek. Először az anyáék levelét írtam, mert azt könnyebben megtudtam fogalmazni: 
    "Anya, és apa! Sajnálok mindent...sajnálom, hogy ennyi gondot, és fájdalmat okoztam nektek. Higgyétek el nem én akartam így. Ne haragudjatok, hogy csak egy levelet hagyok nektek, de így nekem is könnyebb. Ne keressetek, egyedül szeretnék lenni. Muszáj egyedül lennem egy kicsit. Majd jelentkezem, ha minden rendbe jött, már amennyire helyre jöhet. Azt tudnotok kell, hogy nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Vigyázzatok magatokra. Puszii.
  Monica!...Köszi, hogy megtanítottad, hogy ne a borítóról itéljük meg a könyvet. Ha én így tettem volna, most nem lenne egy  nagyszerű barátnőm. Köszönöm, hogy mindig mellettem álltál, és hogy próbáltál nem fájdalmat okozni nekem. Vigyázz magadra. Ígérem, még fogjuk egymást látni...
 Drága Becky...hogy is tudnám megköszönni mindazt a jót amit értem tettél. Mindig támogattál. És nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mindent megtudtam beszélni veled, és megbízhattam benned. El sem tudod képzelni mennyire nehéz nekem ez az egész, de ha mégis, akkor tudod miért csináltam ezt az egészet. Ne légy miattam szomorú, és élvezd tovább a vakációdat. Nagyon vigyázz magadra, és tudd, hogy mindig a legjobb barátnőm leszel, ezt ígérem. 
    Szeretlek titeket. Vigyázzatok magatokra, nem élném túl, ha valami történne veletek."

Beleraktam a levelet egy borítékba, és ráraktam az ágyamra. ott biztosan megtalálják. Elvettem egy másik papírt, és bele kezdtem az Alexhez szóló levelembe.

16.rész

  -Ööö...te ki vagy?-szóltam bele a telefonba. Nem válaszolt senki. Akárki is volt, de kinyomta a telefont. Nem tudom ki volt, de majd kiderítem. Annyira aggaszt talán Alex megint valami lánnyal lóg, és nekem nem mond semmit.
-Ki volt az?-lépett be a szobámba Becky.
-Miről beszélsz?-próbálta, úgy tenni, mintha semmiről se tudnék, nem akartam fárasztani a problémáimmal.
-Tudod te azt jól!-emelte fel a hangját.-Akivel az imént próbáltál beszélni.
-Ja az...Alexet próbáltam hívni, de egy nem ő vette fel. Egy nő szólt bele, de amikor megkérdeztem, hogy ki az lerakta.-magagyaráztam.
-Szemét!-kiáltott fel Becky.-Mit művel már megint? Ha bántani fog én megölöm.-jelentette ki.
-Remélem, hogy ez csak egy félreértés, mert különben nem tudom mit csinálok.-leültem az ablak melletti székre.
-Én most megyek, úgy látom, hogy inkább szeretnél egyedül lenni.-jött oda hozzám, és megölelt.
-Rendben.-öleltem szorosan.
  Becky ki ment a szobámból, és én egyedül maradtam. Nagyon is egyedül, magányosan. Igaz, hogy egyedül akartam lenni, de ez az egyedül lét lassan kezdett nyomasztóvá válni. Rengeteget gondolkoztam azon ami az imént történt. Vajon Alex nem akart velem beszélni, vagy csak véletlenül került valakinek a kezébe...Nem véletlenek nem léteznek, vagy mégis? Kételyek közt vergődtem, amit a telefonom szakított félbe. Egy üzenet jött Alextől:
  "Szia kicsim, hallottam kerestél. Bocsi, de az unakatesóm vette fel. Szeretnélek bemutatni neki. Találkozunk a parkban, fél óra múlva. Remélem megfelel. Puszii"
  Gyorsan visszaírtam neki, és átmentem Beckyhez, hogy elmeséljem miért nem Alex vette fel a telefont. Szerintem nem igazán hitte el ezt az egészet. Nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, de nem volt valami meggyőző, amint rám nézett. Készülődni kezdtem, hogy nehogy elkéssek, nem tennék jó benyomást Alex rokonára. 

   **Fél óra múlva**
  A park felé sétáltam, és közben azon gondolkoztam, mért pont itt akart találkozni velem. Azt hittem, hogy az a mi kis közös helyünk, a rengetek elmék miatt, jók és rosszak egyaránt. Rossz előérzetem támadt. Valami nem volt rendben, nem tudtam mi, de valami nem stimmelt.
  A park üres volt, mikor odaértem. A csend szinte elviselhetetlen volt, amíg odasétáltam a padhoz, a mi a padunkhoz. Nem volt ott senki, így közelebb sétáltam, leültem. A padon találtam egy fehér borítékot, amin az én nevem díszelgett. Nagy piros betűkkel volt felírva. Elvettem a borítékot, és fel akartam nyitni, de valami nem engedte, szörnyű érzésem támadt, amikor a kezembe vettem. Kíváncsi voltam mi van benne, de ugyanakkor féltem is. Biztosan, csak valami vicc, vagy játék, amit Alex talált ki, ilyen "nyomkövetősdi", vagy valami más. Erőt vettem magamon, és felnyitottam. Rögtön ki is esett a kezemből, amikor megláttam mi van benne. Alex épp egy lánnyal csókolózik, de ez a lány nem Monica volt, hanem valaki más. Az arcom a kezeim közé temettem, és a könnyeim folyni kezdtek és én nem tudtam parancsolni magamnak.
-Hogy tehetett ilyet?-ordítottam. Nem is gondoltam, hogy valaki hallhassa, mivel a park üres volt, ám ekkor valaki megszólalt.
-Kendra!-szólított meg egy ismerős hang. megfordultam, és elkerekedtek a szemeim.-Nem tudtam tovább hallgatni vele, muszáj volt tudnod. Sajnálom.-mondta kedvesen.
-Te honnan tudtál róla?-akadékoskodtam. 
-Tényleg tudni szeretnéd?-húzta fel a szemöldökét, Monica.
-Persze, mond már!-követeltem.
-Rendben, de nem fog tetszeni.-bizonygatta.
-Nem érdekel! Tudni akarom!-ordítottam.
 Monica hallhatott, biztosan jól megkellett gondolnia mit mondjon, hogy ne törjek össze teljesen. Már késő volt, a szívem apró darabokra tört, és a csend ami addig uralkodott, amíg Monica összeszedte gondolatait, nem segített rajtam, még inkább kikészített. 
-Tudod, amikor kibékültetek, én megkértem Alexet, hogy találkozzunk, és beszéljünk. Alex a parkba hívott, bár messze ettől a helytől. Amikor én odaértem, épp egy lánnyal csókolózott. Tudom ki ő, és hogy már többször is találkoztak, de nem hittem, hogy ezt teszi. Sokáig hallgattam vele, és megbeszéltük Alexszel, hogy nem mondjuk el az igazat, inkább azt mondjuk, hogy én csókoltam meg erőszakkal. Nem akartalak bántani, de mégsem sikerült megőrizni a titkot. 
-És miért mondtad el mégis nekem?-kérdeztem, könnyek között.
-Mert én tényleg barátként tekintek rád, és nem akarom, hogy hazugságok között élj. Na meg ma amikor hívtad az a csaj vette fel, én a húgánál voltam látogatóban, és amikor hallottam, hogy hívtad elcsentem a telefonját, és én írtam neked az üzenetet. Nem telefonon akartam megbeszélni, de tudtam, hogy ha velem nem találkoztál volna, így csak ez a megoldás maradt.-elhallgatott. A könnyeim folyni kezdtek, és nem tudtam a lábamon állni. Elvánszorogtam a padig, és leültem. Megszólalt a telefonom, de nem vettem fel, nem akartam beszélni senkivel.
-Ki volt az?-kérdezte Monica, látva a reakciómat.

15.rész

 -Tudod, Monica nagyon kiakadt, amikor elmondtad neki, hogy kibékültünk, és együtt vagyunk. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy én csak téged szeretlek, és boldog vagyok veled, de ő ekkor megcsókolt engem. Tudom, nem mentség az amit most mondani fogok, de ez az igazság. Nagyon megsajnáltam, amint ott zokogott, és visszacsókoltam.-ekkor már folytak a könnyei, ahogy az enyémek is.
-Ezt nem értem!-akadtam ki.-Az egyik percbe nekem mondod, hogy szeretsz, a másikban meg Monicával csókolózol.
-Kendra, én tényleg csak téged szeretlek.-bizonygatta.-Tudom, hogy rosszul tettem, de csak azért csókoltam meg, mert tudatni akartam, hogy nem jelent semmit a csók.
-Értem. Ha nem jelentett volna semmit, akkor nem bántott volna ennyire.
-Tényleg nem jelentett semmit számomra, csak nem tudtam arra gondolni, hogy titkolom előled.-elhallgatott.
  Elindultam  haza, de visszahúzott, és megcsókolt. Hosszan, és szenvedélyesen csókolt. mint még soha azelőtt. A szívem gyorsabban dobogott, és éreztem, hogy meghalok ha elveszítem. Nem tudtam nem gondolni rá, hogy talán Monicát is így csókolta, és ki tudja mit érzett közben. Lehet, hogy mégis szereti Monicát, és a csók csak próba volt arra, hogy mit is érez valójában.
-Szeretlek, és csak téged, senki mást!-suttogta a fülembe. Szavai megnyugtatóan csengtek. Mintha tudta volna mire gondoltam. Hinni szerettem volna neki, de nem volt könnyű. Monica egy hazug csaló. Beckynek mindig igaza volt, csak én láttam, hogy mi az igazság. Ez vagyok én. Mindenki becsap, átver, és én nem veszem észre, csak amikor már késő. Alex furcsa tekintettel nézett rám, arra várt, hogy mit mondok az előbbi kijelentésére. Nem tudtam mit mondjak, nem jutott eszembe semmi. Még mindig a csók hatása alatt voltam.
 -Jól vagy?-kérdezte, látva hogy nem jutok szóhoz. Én csak bólintottam, még mindig nem jött ki egy szó sem a számon, bár az sem volt mit mondjak. Bólintottam, bár semmi nem volt rendben. Nem vallottam be neki, hogy mennyire bánt ez az egész. Láttam rajta, hogy neki sem könnyű, még ha nem is szerelemből csókolta meg, akkor is nagyon bántja, és bűntudata van, amiért átvert, és nem mondta el már az elején.
-Kendra...meg tudsz nekem bocsátani?-tette fel a kérdést, de bárcsak ne tette volna. Most mit mondjak? Nem tudok haragudni rá, de nem is tudom ilyen könnyen elfelejteni az egészet. Talán nem is válaszolok. Nem. nem tehetem. Válaszolnom kell. Nagy levegőt vettem, és válaszolni akartam:
-Alex, tudom, hogy nem könnyű neked, de hidd el nekem sem az.-dünnyögtem.
-Tudom, és elhiszem.-bámulta a földet nem tudott a szemembe nézni.
-Tudod mit?-próbáltam a szemébe nézni.-Felejtsük ezt az egészet!-javasoltam. Végre a szemembe nézett. Szemei szomorúak, ugyanakkor kíváncsiak voltak.-Jól hallottad. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek!-súgtam mire a végire értem. Alex felkapott, és megpörgetett. Magához húzott, és megcsókolt. Annyira imádom...nem tudok haragudni rá. A csodás pillanatot, egy gondolat foszlány szakította félbe. Nem értem miért kell még ilyenkor is gondolkoznom. Azon gondolkoztam ,hogy miként kérhetnék bocsánatot Beckytől. Neki mindig is igaza volt, csak én voltam túl büszke ahhoz, hogy elfogadjam az igazságot. Nem tudtam mit mondjak majd neki, és féltem, hogy nem fog megbocsátani. Kimásztam Alex karjai közül, és rohanni kezdtem. Siettem Beckyhez, hogy nehogy késő legyen a bocsánat kérésem, Tudtam, hogy már így is késtem vele, de nem akartam még többet várakozni vele. Alex kerek szemekkel bámult utánam. 
-Bocsi most mennem kell. Ígérem, hogy mindent elmagyarázok.-kiáltottam vissza.-Szeretlek!-küldtem egy puszit.
-Én is szeretlek. Majd hívj fel!- kiáltotta. Én csak bólintottam. Nem tudom  látta-e vagy sem.
  Már ereszkedtem az idegességtől, amikor beléptem az ajtón. Egyenesen Becky szobája felé vettem az irányt. Tudtam, hogy ott van, mert mióta összevesztünk, nagyon ritkán mozdult ki a házból. Azon csodálkoztam, hogy még nem ment haza. 
-Szia!-dugtam be a fejem.
-Sz...szia!-dadogta. Láttam, hogy nagyon meglepte a jelenlétem.
-Beszélhetnénk?-léptem be.
-Persze.-ült le az ágyra, és mutatta, hogy üljek melléje.
-Csak azt szeretném mondani...Becky igazad volt...mindenben. Monica tényleg becsapott, végig Alexre fájt a foga. Én annyira hülye voltam, hogy nem kittem neked.
-Igen, lehet.-mosolygott halványan. Rég nem láttam mosolyogni, de a mosolya rám is átragadt, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
-Megtudsz nekem bocsátani?-néztem rá kíváncsi szemekkel, és reméltem, hogy igent mond.
-Hát persze, hogy meg!-ugrott a nyakamba.
-Barátnők?-kérdeztem.
-Barátnők.-sutogta.
    Könnyebben ment mint gondoltam. Elővettem a telefonomat, hogy elmagyarázzam Alexnek a történteket, és hogy elújságoljam a jó hírt. Tárcsáztam a számát, ki is csengett.
-Halló?-szólt bele egy női hang. 

14.rész

    Miután mindenki elment felmentem a szobámba és lefeküdtem. Csak bámultam a plafont nem tudtam aludni. Hiába voltam annyira fáradt, hogy estem le a lábamról, mégsem jött álom a szememre. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Monica barátkozni akar velem. Kimásztam az ágyból, és átcsoszogtam Becky szobájába.
-Bejöhetek?-kukucskáltam be az ajtón.
-Gyere!-válaszolt röviden.
-Beszélni szeretnék veled, persze  csak ha nem zavarok.
-Nem, nem zavarsz. Mond csak.
-Csak azt szeretném megtudni, hogy miért lettél velem ennyire ellenséges.-nyögtem ki végül.
-Én nem veled vagyok ellenséges, csak nem tudom elviselni Monica kétszinkedését.
-Tessék?-kerekedtek el  a szemeim.
-Te tényleg nem vetted észre, hogy csak megjátssza magát? Igazából nem a barátságod érdekli őt hanem...Alex.
-Ez nem igaz!-akadtam ki. Nem hittem el, hogy Becky, a legjobb barát nőm ilyeneket mond nekem.
-Te tényleg nem vetted észre, hogy csak játszik veled?-dühöngött.
-Tudod mit? Azt hiszem tudod mi a te bajod! Féltékeny vagy és ezért mondod ezeket!-akadtam ki. Nem tudtam mit beszélek, nem gondolkodtam, csak ami az eszembe jutott mondtam. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna mondanom. De akkor is.
-Mi van?-szökött fel az ágyról. Láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel igazán feldühítettem, és hamarosan "betelik nála a pohár".
-Jól hallottad! Szerintem féltékeny vagy, mert Monica barátkozik velem, és félsz, hogy elveszíted az én barátságomat.-mondtam, és ekkor már a sírás környékezett. Nem akartam, hogy sírni lásson. A büszkeségem nem engedte.
-Te nem tudod mit beszélsz!-ordította. Ennél a pontnál nekem is elszakadt a cérna. Felugrottam az ágyról és kirohantam a szobából. Bementem a szobámba, becsaptam az ajtót és beleestem az ágyba. Sírtam. Sírtam , mint egy kisgyerek, ha elesik. Tudtam, hogy Becky eltávolodott tőlem, tudtam hogy nem fog hozzám szólni hosszú, nagyon hosszú ideig. Talán vége a barátságunknak. Csak sírtam ,és sírtam, nem tudtam abba hagyni, majd könnyek között elnyomott az álom.

   Reggel már korán talpon voltam. A nap ragyogott az égen. Minden annyira nagyszerű volt. Mintha az egész veszekedés csak egy rossz álom lett volna. Az is volt, csak ez valósággá vált. Nem tudtam mit tegyek. Kétségek közt vergődtem nem tudtam kinek higgyek. Rossz kedvvel cammogtam le reggelizni mindenki az asztalnál ült. Becky is.
-Jó reggelt!-törtem meg a csendet. Apa és anya viszonozta köszönésem de Becky nem. Őszintén nem is csodálkoztam, azok után amiket egymás fejéhez vágtunk tegnap este. Egész nap egy szót sem szóltunk egymáshoz...Bátran állíthatom, hogy ez volt a barátságunk vége. Egy időre legalább is.

**2 héttel később**

  Becky és én még mindig nem beszélünk. Nagyon bántott a dolog, de a büszkeségem megint útban volt. Nem engedte, hogy bocsánatot kérjek tőle. Amúgy meg ő kezdte, ő kezdett sértegetni, és csak megvédtem magam. Tudom hogy ez nem jó kifogás, de mégis. Monicával egyre jobban összebarátkoztunk. Kezdtem megbízni benne. Alex  is nagyon kedves volt, még mindig tartotta, hogy csak barátok legyünk. Arra várt, hogy én tegyem meg az első lépést. Nem akart nyomulni. Én viszont egyre nehezebben tudtam barátként nézni rá. Egy nap aztán erőt vettem magamon, és mindent elmondtam:
-Alex! Nem tudom, hogy te mit érzel, de nekem egyre nehezebb a "barátosdi". 
  Alex csak mosolygott, nem szólt semmit nem tudtam mire gondolhat, talán épp azon szórakozik, hogy megint becsapott. Annyira negatív vagyok. Mindenben csak a rosszat látom, ideje változtatni rajta. Döntöttem el magamban.
-Kendra!-szólalt meg aztán, széles mosollyal az arcán.-Azt hittem, soha nem fogod ezt mondani.-közelebb jött és megcsókolt. Annyira hiányoztak már a csókjai, és a közelsége is. Igaz, hogy gyakran találkoztunk, de az nem úgy olyan.
  Madarat lehetett volna fogatni velem olyan boldog voltam. Rohantam Monicához, hogy elújságoljam a jó hírt. Legszívesebben Beckynek mondtam volna el, de ez nem volt lehetséges. Elmondta mindent Monicának, de bárcsak ne tettem volna. Miután elmondtam minden rosszra fordult. Monica ellenségessé vált, és nem tudtam miért. Nem beszélt velem, nem kereste a társaságom. Pár nappal a békülésünk után Alex is kezdett eltávolodni tőlem. Talán valami rosszat tettem. Szótlan volt, rossz kedvű. Valami bántotta őt, csak még nem tudtam mi. Úgy éreztem egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Na jó azért mégsem, mert anyáék mindig mellettem álltak, és támogattak bármit is csináltam. Tudtam, hogy itt az ideje bocsánatot kérnem Beckytől, de még mielőtt bocsánatot kérhettem volna szörnyű dolog történt. Egy nap amikor találkoztam Alexszel nagyon rosszul nézett ki, szomorú, és meggyötört volt. Ki kellett derítenem, mi is a probléma vele.
-Alex!-szólaltam meg halkan.-Tudni akarom, hogy mi bánt ennyire!-mondtam már hangosabban.
-Semmi bajom Kendra!-szólalt meg rövid csend után.
-Tudom, hogy van valami, csak nem akarod megmondani. Ismerlek.-Nem hagytam annyiban. Muszáj lesz elmondania, mert addig úgy sem nyugszom, amíg nem tudom mi is a baj.
-Hát rendben.-egyezett bele.-Azt tudnod kell, hogy nem direkt csináltam, és hogy én csak téged szeretlek. Nagyon bánt engem ez az egész.
  Nem tudtam elképzelni mit csinálhatott, ami ennyire bántja. Talán megcsalt?? Nem, az nem lehet nem lenne képes rá, vagy mégis? Kétségek közt vergődtem. Miért csinálja ezt?
-Mondd már!-csúszott ki a számon. Alex nagy levegőt vett, és belekezdett.

13.rész

**Kendra szemszöge**

 A szobába néma csend volt, senki nem válaszolt.
-Hol van Alex?-ismételtem meg kérdésemet.
-Miért?-szólalt meg végül Becky.
-Mert megakarom köszönni, hogy megmentette az életemet.-magyaráztam.
-Mi van??-kerekedtek el Becky szemei.
-Ahogy mondtam. Az orvos elmondott mindent, hogy Alex hívta ki a mentőket, és hogy ő adott nekem vért.
-Alex nem szerette volna, hogy megtudd.-magyarázta apa.
-De miért nem. Jogom van tudni. hogy ki mentette meg az életemet.
-Tudom lányom.-jött közelebb anya is.-Ő úgy gondolta, hogy úgysem változtatna semmin, nem tudnál megbocsátani neki, azért amit veled tett.
-Ez igaz...úgy sem változik semmi, ő nem szeret engem, én meg majd elfelejtem őt...muszáj lesz.-húztam el a számat.
-De Alex szeret téged.-kotyogta ki Becky.-Ő igenis szeret, sőt inkább Alex az aki nem hiszi, hogy szereted még.
-És ő most hol van?
-A folyosón. Behívjam?-indult az ajtóhoz anya.
-Igen.-bólintottam.-Léci hívd be.

 Kis idő múlva Alex lépett be az ajtón, ekkor apa és Becky kimentek a szobából, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.
-Miért csináltad ezt?-szólalt meg Alex.
-Én nem csináltam semmit.-mondtam.-Baleset volt az egész, nem akartam, hogy ez legyen.
-Nem értem. Mit nem akartál?-hebegett.
-Nem akartam öngyilkos lenni, csak...-nem tudtam folytatni, mert elcsuklott a hangom.
-Nem muszáj beszélned róla ha nem akarsz.
-De én elszeretném mondani mi is történt valójában.
-Rendben. Hallgatlak.-ült le az ágyam mellé.
  Elmeséltem neki mindent, de nem tudtam hogy hitt-e nekem vagy sem.
-Kendra.-szólalt meg hosszú csend után.-Én egy idióta vagyok. Nem akartam, hogy ez legyen. Nagyon szeretlek, és halálra rémültem amikor rájöttem, lehet hogy elveszítelek. Megtudsz nekem bocsátani??-kérdezte félénken.
-Alex én nem haragszok rád, inkább mérges vagyok, hogy nem tudtuk megbeszélni ezt az egészet.De ha nem gond legyünk egyelőre csak barátok. Nem szeretnék még többet szenvedni. Majd meglátjuk mi lesz belőle.-javasoltam.
-Rendben.-egyezett bele.-De azt tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és mindennél fontosabb vagy nekem.-mondta majd közelebb hajolt.-Szeretlek!-suttogta.
 A szívem hevesebben kezdett dobogni, nem tudtam mi tévő legyek. Legszívesebben megcsókoltam volna.
-Alex.-szólítottam meg.
-Bocsi! Tudom, tudom.-húzódott el.
-Nem, nem tudod...csak azt szerettem volna mondani, hogy én is...szeretlek!-húzódtam közelebb, és megcsókoltam. Tudtam ,hogy nem vagyok képes haragudni rá, és hogy mindennél jobban szeretem. Mikor eltávolodtunk egymástól, megkértem Alexet hogy hívja be anyáékat. Kiment, és egy kis idő múlva anyáék toppantak be a szobába. Leültek az ágyamhoz. és kíváncsi tekintettel bámultak rám. Tudtam, itt az ideje, hogy mindent elmagyarázzak nekik. Mikor mindent elmondta, csak bámultak rám, nem szóltak semmit.
-De miért nem nekünk mondat el?-szólalt meg végül anya.
-Nem akartalak fárasztani a gondjaimmal.
-Te nem vagy észnél!-kiáltott fel Becky, de rögtön be is fogta a száját.-Bocsi nem akartam, csak véletlenül kifutott a számon.-szégyellte meg magát.
-Semmi baj, tudom, hogy nem rossz indulatból mondtad.
-De akkor is, hogy gondoltad ezt. Te sosem fárasztanál minket.-folytatta Becky.
-Miért nem mondta el mi bánt?-tette fel a kérdés anya?
-Nem tudom.-vallottam be.
-Tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz.-fogta meg a kezem apa.
-Rendben, ígérem többe soha nem csinálok ilyet.
-Remélem is.-mondták egyszerre.

**Pár nappal később**

 Ma engedtek ki a kórházból, és apa vitt haza. Otthon egy nagy csap fogadott, akik az én hazatértemet ünnepelték. A ház fel volt díszítve, és az ajtó fölött egy " Isten hozott Kendra" felirat lógott. Mindenki nagyon örült, hogy végre haza jöttem egészségesen, és boldogan. Sorba mindenki megölelt, és meg puszilt. Elsőnek anya jött és szorosan magához ölelt. Majd jött Becky, és Alex is. Alexel az utóbbi időben nagyon jókat dumáltunk. mint barátok, és egyre közelebb kerültem hozza. Nem is számítottam rá, hogy a húgát Emmát is elhozta, de igazán csak akkor lepődtem meg, amikor megpillantottam Monicát. 
  Közelebb jött, de nem ölelt meg...csak nézett.
-Szia!-törtem meg a csendet.                                
-Szia.-köszönt barátságosan.
-Hát te meg?
-Én...hallottam, hogy ma jössz haza, és gondoltam jó alkalom lenne bocsánatot kérnem.
-Tessék?-nem hittem a fülemnek bocsánatot kér tőlem...
-Jól hallottad bocsánatot szeretném kérni tőled...ugye meg tudsz nekem bocsátani?
-Rendben. Felejtsük el ezt az egészet, és kezdjük előröl.-javasoltam.
-Rendben.-bólintott.-Monica Palmer vagyok.-nyújtotta felém a kezét.
-Szia! Én Kendra Howel vagyok.-fogta vele kezet.
  Sokat beszélgettünk, és nagyon jól kijöttünk egymással, nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan összebarátkozunk. Láttam Beckyn, hogy nem igazán szimpatizál Monicával, de meg is értem, én sem vagyok teljesen biztos, hogy igazából akar velem barátkozni, vagy ez csak egy újabb átverés.

12.rész

**Kendra szemszöge**

 Csak mentem és mentem, nem tudtam, hová fogok érni, vagy hova jutok, de nem igazán érdekelt az egész. Elmentem a parkba, lassan ez lesz a kedvenc helyem. Rengeteg emlék tört rám, jó is rossz is egyaránt. Leültem egy padra, és a kabátom zsebéből kivettem egy üvegdarabot, amiről nem tudtam, hogyan is kerülhetett a zsebembe. Ahogy ott tartottam a kezemben rengeteg minden eszembe jutott. Többek között az is hogy felvágom az ereimet, öngyilkos leszek. Ez lenne a legjobb amit csinálhatnék. Nem szenvednék tovább, nem tudnának többé átverni, és nem is lennék senkinek sem útba. Ezeket a gondolatokat hamar kivertem a fejemből, mert eszembe juttak anyáék, és Becky is. Igaz, hogy én akkor már nem szenvednék, de anyáék igen, és Becky is, nem tehetem ezt meg velük, ők nem szenvedhetnek az én hülyeségem miatt. Nem, nem és nem! Elővettem a telefonomat, és írni kezdtem, mindent leírtam, ami a szívemet nyomta és ami fájdalmat okozott nekem. Alexnek írtam:
 Alex...én tényleg szerettelek, de úgy néz ki, hogy te nem viszonoztad érzéseimet...csak azt nem értem, hogy miért vertél át, miért játszadoztál velem...hidd el megértettem volna, ha elmondod, és nem így tudom meg. De már mindegy, nem számít. Ne aggódj, nem foglak keresni eltűnök az életedből, és nem foglak keresni. Te se keress engem, nem fogsz megtalálni, én már nem leszek itt, nem lesz aki válaszoljon...ég veled, légy boldog, hidd el én is az leszek egy más világban, mivel ebben már nincs helyem....
   Igazából nem akartam elküldeni, csak leírtam, így könnyebb volt kiadni magamból a fájdalmat amit éreztem. Mikor végeztem az üzenettel, egy fura zajt hallottam a közeli bokorból. Olyan érzésem volt mintha valaki figyelve. Ijedtemben valamit megnyomtam a telefonomon, és elküldtem az üzenetet, nem tudtam mit csináljak...nagyon féltem. Felszöktem a padról, és futni kezdtem. Valamiben megbotlottam, és elestem. Esés közben kiesett az üveg darab a zsebemből és összetört. A földön csak úgy csörömpölt az üveg, amint apró szilánkokra tört. Egy nagyobb üveg darab beleállt a kezembe, és nagyon elvágta, míg egy másik a vénámat vágta el. Nagyon folyt a vér. Nem tudtam mit csináljak tudtam hogy meghalok, és nem fogja tudni senki, hogy hol vagyok, és mi történt velem. Elvánszorogtam egy padig, ahhoz a padhoz amire a nevünk volt vésve. Leültem, majd minden elsötétedett.

**Alex szemszöge**

  Épp vacsoráztunk, mikor megcsörrent a telefonom. Egy üzenet jött Kendrától, amiben elbúcsúzott, és leírta, hogy nincs itt már helye. Mikor elolvastam az üzenetet, kiesett a telefon a kezemből, és nagyon rossz érzésem támadt. Valami történt Kendrával. Kirohantam az ajtón, és a parkba szaladtam. Valami azt súgta, hogy oda kell mennem. Közeledtem a parkhoz, és egyre erősebb lett az az érzés, hogy valami nincs rendben, és hogy a hoz a padhoz kell mennem, ahová a nevünk van vésve. Valaki ott volt a padnál. ott volt, de nem mozdult. Közelebb mentem....Kendra volt az. Ott ült  vérbefagyva. Nagyon folyt a kezéből a vér. Nem volt eszméleténél, alig lélegzett. Legszívesebben én ültem volna ott Kendra helyében a halál torkában. Ekkor észbe kaptam, és rájöttem ,hogy meg kell mentenem, nem hagyhatom, hogy meghalljon. Elővettem a telefonomat, és mentőt hívtam, a mentő szerencsére hamar kiért, és már úton is voltunk a kórházba. A kórházból és elmondtam neki mindent.Hamar letettük a telefont, mert megpillantottam egy orvost. Oda rohantam hozzá, és Kendra felől érdeklődtem:
-Elnézést doktor úr, Kendra hogy van?
-Sajnálom, de csak a család tagoknak mondhatok bármit a beteg felől.
-De én akkor is szeretném tudni, egy barátja vagyok, és én találtam meg.
-Rendben.-egyezett bele.-Nagyon sok vét vesztett, és nincs aki vért adjon, viszont ha nem kap vért meghal.-sóhajtott, majd elindult a folyosón.
-Várjon!-szaladtam utána.-Én talán adhatnék neki vért, persze csak ha megfelel.
  A doktornak felcsillant a szeme, rögtön megvizsgált, és igen adhattam neki vért. Legalább megmenthetem az életét, ha már szinte miattam halt meg. Mikor vissza mentem a folyosóra Beckyt pillantottam meg.
 Egy nő vállára volt borulva, és mindketten zokogtak, biztosan Kendra édesanyja az, a férfi meg, aki őket vigasztalja biztosan az édesapja. Mikor Becky megpillantott felém rohant, és letámadt:
-Mit csináltál vele te...te gyilkos!-Ordítottam, és zokogott közben.
-Becky kérlek ne nevezz így.-potyogtak a könnyeim a gyilkos szó hallatán. Az fájt csak igazán, hogy igaza van, mert én taszítottam Kendrát a halál torkába.-Tudom, hogy minden az én hibám, de nem akartam, hogy ez legyen.-bámultam a földet, mert nem tudtam Becky szemébe nézni.
-Akkor mit akartál, és egyáltalán mit keresel itt? Én a te helyedben soha többé nem keresném őt.
-Nem is fogom, csak ha már majdnem megöltem, kötelességemnek éreztem, hogy megmentsem az életét, de ígérem nem fogtok többet látni.-indultam tovább.
-Hogy érted azt, hogy megmentetted az életét?-jött utánam.
-Vérre volt szüksége, és én adtam neki remélem segíthettem neki egy ennyivel, ha már ennyire elrontottam mindent.
-Akkor most hogy van?-érdeklődött.
-Nem tudom, de remélem, hogy túléli.
-Azt én is.-húzta el a száját.
  Elindultam az ajtó felé, el akartam menni, de Becky utánam szaladt.
-Hová mész?-kérdezte.
-Haza...nem szeretnék zavarni, ezek után nem tudnék Kendra szüleinek a szemébe nézni. A másik meg hogy szerintem ő sem akart látni engem. Ja és ha lehetne egy kérésem ne  mondjátok el Kendrának hogy én adtam neki vért.
-De miért?-húzta fel a szemöldökét?
-Mert már úgy sem változtat semmin nem szeret engem, és nem szeretném, hogy csak azért beszéljen velem, mert segítettem neki.
-Hát jó te tudod, de azt tudnod kell, hogy igenis szeret, és szeretni is fog.-indult el a másik irányba.-Gyere!-szólt vissza. 
  Utána mentem, és Kendra szüleihez értünk. Bemutatott nekik, és elmondta, hogy nekem köszönhetik, hogy Kendra még él. Nem szeretem, ha ezt mondják, mert nem azért csináltam hogy vele hencegjek, hanem, hogy megmentsem életem szerelmét, ezt diktálta a szívem.
  Eközben kijött az orvos, elmondta, hogy minden rendben, Kendra túl van az életveszélyen, és hogy ha akarunk bemehetünk hozza egy kis időre.
  Becky, és Kendra szülei indultak is, de nekem nem volt bátorságom bemenni hozza.
-Én inkább itt maradok.-mondtam szomorúan.
-Rendben.-bólintottak, majd bementek egy szobába.

**Becky szemszöge**

  Kendra az ágyon feküdt, nem mozdult. Aludt. Nagyon sápadt volt, nem is lehetett ráismerni. Látszott, hogy nincs jól. Meggyötört volt, és gyenge. Csendben voltunk, hogy ne ébresszük fel. Csak néztem, és nem tudtam felfogni, hogy egy vidám, és életerős lány hogy tehetett ilyet magával. Remélem, hogy csak valami baleset történt, és nem direkt csinálta, bár minden ellene szól. A levél amit az ágyán találtunk, és az Alexnek küldött üzenet is. Nem tudtam mit higgyek, de majd ha Kendra felébred mindent elmagyaráz. Ha még szóba áll velem.Gondolat menetemből egy nagyon ismerős hang zökkentett ki.
-Sziasztok.-ébredt fel Kendra. Soha nem örültem így még Kendra hangjának. 
-Szia!-mondtuk egy szere, és mind hármunknak könny szökött a szemébe.
-Alex hol van?-nézett körül a szobában. Nem hittem a fülemnek, miért őt keresi a helyett, hogy velünk beszélgetne, és mesélné el mi is történt vele.