19.rész

  **Becky szemszöge**

  Épp a kis cafka felé tartottam, amikor egy kéz visszarántott. Nem néztem hátra, csak ösztönösen rákiabáltam:
-Hagyjál már Monica, akkor is megtépem.-rántottam ki a kezem a szorításból, de még mindig nem néztem hátra.
-Na azt már nem!-szorította újra meg a karom valaki. Csak ekkor néztem hátra, és láttam, hogy nem Monica az hanem Alex. Mi baja van? Miért őt védi? Megbolondult? Igen, biztosan megbolondult.
-Eressz el!-kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadulni, nem sikerült.
-Nem hagyom, hogy bánts!-engedett el végre.
-Mi van?-fogtam meg a karom, mert rettenetes megfájdult annyira megszorította.
-Azt mondtam, nem hagyom, hogy bántsd.-ismételte meg.-Most biztos azon gondolkodsz, hogy miért nem.-folytatta. És igen, tényleg azon gondolkoztam, remélem meg is magyarázza, miért nem engedi, hogy megtépjem.-Tudod.-folytatta nyugodtabban.-Azért nem hagyom, mert én szeretem őt, és nem engedem senkinek se, hogy fájdalmat okozzon neki.
-De...azt mondtad, hogy szereted Kendrát, és hogy egy barom vagy, amiért hagytad elmenni!-tört ki belőlem.
-Nem, nem azt mondtam. Igaz mondtam, hogy barom vagyok, de nem azért, mert hagytam elmenni, hanem azért, hogy eddig hagytam fajulni a dolgokat. Én sosem éreztem úgy iránta, mint ő irántam. Nem mondom, hogy kedveltem, meg tetszett is nekem, de nem voltam belé szerelmes. Csak a te kérésedre hívtam őt randizni, aztán minden történt magától.
-Te szemét, álnok gazember! Nem szégyelld magad?! Hogy tehetted ezt?-potyogtam a könnyeim, egyrészt az idegességtől, másrészt meg, rájöttem, hogy minden az én hibám. Ha azon az estén nem kérem meg Alexet, hogy hívja el Kendrát egy randira, talán soha nem történik meg. De akkor is, miért egyezett bele, ha tudta, hogy  nem szereti, és soha nem is foglya. Csak játszadozott vele.
-És amikor megmentetted az életét?-kérdeztem elcsukló hangon.
-Na igen. Akkor éreztem igazán, hogy elveszíthetem, és ekkor talán többet is éreztem iránta, később jöttem rá, hogy ez csak hirtelen fellángolás volt, de amikor megkérdezte, hogy járunk-e, megint elcsüggedtem, nem akartam megbántani, ezért mondtam igent. Nem tagadom, hogy egy darabig működött a dolog, de aztán szerelmes lettem Lauren(így hívják Alex kis cafkáját) nem tudtam mit tenni. Sajnálom
-Kicsit elkéstél a sajnálkozással!-lépett mellém Monica. Eddig csendben hallgatta Alex magyarázatát, de ez szerintem neki is sok volt.-Gyere, menjünk. Nincs itt semmi keresni valónk.-húzott be a házba. Még annyi mindent a fejéhez akartam vágni Alexnek, de Monica közbe avatkozott, aminek örülök, mert ha nem lép közbe biztosan Lauren bánta volna meg, így viszont nem tudtam ki adni minden dühömet, ami most belülről fog tönkre tenni, na meg a lelki ismeret furdalásom. Igen furdal a lelki ismeret, mert mindent én okoztam, a sok szenvedést, és a csalódást is amit Kendra kellett elviseljen. Monica próbált megnyugtatni, és elmagyarázni nekem, hogy nem az én hibám, bár nem igazán sikerült.

**Kendra szemszöge**

   Végre megérkeztem Kaliforniába. Leszálltam a gépről, elvettem a csomagjaimat, és haza indultam. Nem így képzeltem el a vakációmat, és ezt az egész utazást, de minden okkal történik. Ez lehet, hogy csak azért történt, hogy megerősítsen, de mégis annyira kikészített ez az egész, és ahelyett, hogy megerősített volna, összetört, és elgyengített. Mindennek az ellenkezője történik. Miért? Csak én vagyok ennyire szerencsétlen, vagy mások is? Elhessegettem a gondolataimat, mert közben hazaértem. Kiszedtem a csomagomat a taxi csomagtartójából, és beléptem az üres házba. Sötétség fogadott, amin nem lepődtem meg, mivel csak én voltam ott. Anyáék együtt voltak, és élvezték London szépségét, ami nekem már nem jelentett semmit. Vagy mégis...szenvedést. Akaratom ellenére könnyek gyűltek a szemembe. Bementem a nappaliba, leültem a kanapéra, és zokogni kezdtem. Végre nyugottan sírhattam. Nem kellett attól félnem, hogy valaki meglát, és magyarázkodnom kell. Csak én voltam a házban, villanyt sem kapcsoltam, csak gubbasztottam a sötétben, és sírtam. Keservesen zokogtam.

  ~Egy hét múlva~

  Lassan megszoktam a magányt, és teljesen befordultam, nem mentem ki a házból, nem beszéltem senkivel, csak éltem az én kis nyomorúságos életem. Már nem Fáj annyira ami történ, csak ha a sebem láttam amit azon a bizonyos éjjelen szerezte, csak akkor jutott eszembe a sok emlék. Meg amikor éjjel riadtam sikoltottam fel a rém álmomból. Igen, rém álmok gyötörtek, ami magában is elég rémisztő, a tudat, hogy nincs kivel megosztanom, még elviselhetlenebb volt. Folyton azt álmodtam, hogy a parkban vagyok, azon az estén, ami majdnem az életembe került, és épp magam nézem, amint a padom ülök, vérbe fagyva. Senki nem segít rajtam, az emberek akik meglátnak, csak elmennek mellettem, és még csak segíteni sem próbálnak. Csak bámulom magam, és ekkor jövök rá, hogy már meghaltam. Ekkor mindig felsikítok, de nincs aki bejöjjön hozzám, és megkérdezze mi történt velem. Végül én választottam, hogy egyedül leszek, és nem beszélek senkivel, de ez akkor is nehéz, és napról napra csak nehezebb lesz. Arra gondoltam, hogy talán fel kellene hívnom apáékat, és tudatnom velük, hogy még élek, és nagyon hiányoznak. Ezt a gondolatot mindig elhessegettem, mert tudtam, hogy még nem vagyok elég erős, ahhoz, hogy megtegyem, és akkor kezdhetnék mindent élőről. Megint összeomlanék, és nem tudtam volna ismét  talpra állni. Nem tudtam volna megbírkozni vele. Nehéz volt idáig is megtenni az utat, és eljutni arra szintre, hogy nem bőgöm el magam minden eszembe jutott emléken. Mégis ahogy teltek a napok egyre inkább azon voltam, hogy felhívom őket. Joguk van tudni, hogy mi van velem, és hogy minden rendben van, már amennyire rendbe lehet. Egy nap aztán nem bírtam tovább, elvettem a telefonom, és tárcsáztam. Rögtön felvették,de amikor beleszóltak, nem tudtam mit mondjak. Egy szó sem jutott eszembe.
-Igen.-szólt bele anya kedvesen a telefonba.-Ki az?-kérdezte, mivel nem válaszoltam.
-Sz..szia anya...Kendra vagyok.-nyögtem végül. Hírtelen könny szökött a szemembe, és nem tudtam folytatni. Csend volt. Szerintem anya is küszködött a szavakkal, amik nem akartak kijönni a száján, ahogy az enyémen sem. Nem tudtam mit tegyek. Hirtelen elkaptam a fülemtől a telefont, és kinyomtam. Olyan hülye vagyok. Felhívom, felveszik erre én kinyomom. Csakis én lehetek egy ekkora csőd tömeg. A telefonom szólni kezdett, ami megzavarta gondolataimat. Anya hívott. Mit csináljak? Felvegyem, vagy inkább hagyjam, hogy szóljon? Felveszem, döntöttem el, és megnyomtam a "Fogad" gombot...