29.rész

          Zavarba jöttem, mivel mindenki engem nézett, majd egyszerre mindenki suttogni kezdett. Carla küldött felém egy biztató mosolyt, majd leült két idegen ember közé. Felém nézett, majd intett, hogy menjek közelebb. 
-Nos emberek Ő itt Kendra Howel, és azt hallottam róla, hogy nagyon tehetséges.-szavai hallatán egy kissé elmosolyodtam, majd lehajtottam fejem zavaromban.-Most azért van itt, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy igazak az állítások, és tényleg tehetséges.-magyarázott tovább.
-Szia!-köszönt barátságosan egy magas, középkorú ember.-Gyere bátran közelebb. Nem eszünk meg!-viccelődött. Megnyugtató volt a tudat, hogy nem egy csapat mogorva ember előtt kell bizonyítanom, akik csak azt lesik, hogy mikor hibázom, hanem egy pár, szám szerint öt látszólag kedves, ész szimpatikus emberke előtt. Viszont az a tudat, talán mindenkinek csalódást okozok, még mindig nagyon megviselt, és ez talán az arcomon is meglátszódhatott.
-Nem kell izgulnod, csak add önmagad, és minden rendben lesz.-kacsintott rám egy másik, kissé idősebb férfi.
-Rendben.-biccentettem, majd elkezdtem mondandómat. Nagyon élveztem az egészet, és csak addig volt nehéz, amíg nem tudtam teljesen beleélni magam. Miután teljesen azonosultam a karakterrel, melyet játszanom kellett, már nem egy kihívásnak éreztem, amelyen megkel felelnem, hanem egy jó mókának, amit igazán elvesztem, és teljesen egyesültem vele. Szerintem a "nézők" is láthatták rajtam, hogy mennyire élvezem ezt az egészet, mert az egész szereplésem alatt, csal elkerekedett szemmel bámultak engem. Őszintén szólva még magamat is megleptem, azzal, hogy ennyire jól szórakoztam, miközben ettől függött a jövőm, de ott és akkor ezeket a gondolatokat félretettem, és élveztem a szereplést. Mikor befejeztem mindenki hangos tapsolásba kezdett, és sorra felálltak a helyükről, majd a színpad felé vették az irányt. Miközben lesétáltam a színpadról többen odajöttek, és gratuláltak nekem. Nem mondom, hogy nem esett jól, mert tényleg jól esett, hiszen csak pár mondatot mondtam el, és mégis ennyire elnyerte a tetszésüket. 
-Nagyon jó voltál.-jött közelebb Carla, majd szorosan megölelt. Először meglepődtem a reakcióján, de aztán és is csak megöleltem.-Kellemesen csalódtam benned.-mosolygott rám barátságosan.
-Köszönöm.-biccentettem.-Jó ezt hallani. És most mi lesz?
-Most még elmondják a véleményüket, és majd megválik, hogy hogyan lesz tovább.
-Oké.-válaszoltam kissé zavartan. Nem tagadom, hogy féltem a véleményüktől, mert mi van ha nem is tetszett nekik annyira, csak képzeltem el ezt az egészet annyira jónak? Mi van ha mégsem jön össze? Talán Mégsem vagyok annyira tehetséges mint ahogy azt mondták? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a  gondolataimban, de hamar kivertem a fejemből, mivel visszatért az és zsűrim.
-Nos Kendra.-állt fel a magas középkorú férfi. Nekem ekkor már a szívem majd kiugrott a mellkasomból, annyira izgultam.-Nagyon sajnáljuk de...-itt egy kicsit megállt, és én érzetem, hogy ennyi, vége van. Itt ért véget az álmom, ami még jóformán el sem kezdődött.-Na jó, nem húzom tovább az időt-folytatta.-Kendra...üdvözlünk a filmek világába!-kiáltotta el magát. Először fel sem fogtam mit mondott, csak állta ott üres tekintettel. Pár percbe telt mire felfogtam mit is mondott, és akkor óriási kő esett le a szívemről.
-Sikerült!-suttogtam, majd lerogytam a földre, és könnyeimmel küszködtem. Igen sírtam, de ezek öröm könnyek voltak. Sokan fel sem tudják fogni, hogy az emberek miért örülnek ennek annyira, de az aki erre vár már hosszú-hosszú ideje, és végre kimondják azt amire annyira vágyott, azok igazán tudják értékelni, hogy mit is jelent. Egyesek, csak azt látják, hogy sírnak az emberek, de azt nem tudják, hogy miért. Nem tudják, hogy mi bántja, vagy mi az amitől öröm könnyek záporoznak végig az az emberek arcán, de az aki épp a boldogságtól könnyezik, vagy pont a szomorúság miatt, azok látják igazán az értelmét a könnyeknek.
  Gondolataimból egy kéz rángatott vissza a való világba.
-Minden rendben?-kérdezte aggódva Carla.-Jól vagy?
-Igen persze...csak még most sem hiszem el. Sikerült, tényleg sikerült.-borultam nyakába.
-Igen, nagyon ügyes, és tehetséges vagy. Tudtam, hogy sikerülni fog.-simított végig a hátamon.
-Köszönöm, hogy támogattál, és hogy segítettél. Nélküled sehol sem lennék.-motyogtam.
-Ugyan már, ne nekem köszönt, inkább Beckyéknek, mert ők hívtak fel, hogy segítenem kéne nekik valamiben.
-Igazad van. El kell újságolnom a jó hírt.-vettem elő a telefonom.
-Várj!-állított le.-Ne telefonálj, hiszen megtudod mondani nekik személyesen is.-mondta, majd visszarakta a telefonom e zsebembe. Én csak értetlenül néztem rá, amikor nyílt az ajtó, és a szüleim, a lányok, és Josh lépett be rajta. Kell ennél több? Nem hiszem. Végre az álmom valóra válik, és eközben végig mellettem állnak azok akiket mindennél jobban szeretek. Nem hiszem, hogy lehetne ennél többet kívánni.
-Apa, anya!-futottam oda hozzuk, majd a nyakukba szöktem, és szorosan átöleltem őket.-Sikerült! Megcsináltam!-ujjongtam.
-Nagyon büszkék vagyunk rád!-mondta anya.
-Én mindig is tudtam, hogy sikerülni fog.-puszilt meg apa.
-Szeretlek titeket!-szorítottam még erősebben magamhoz.
-Mi is téged.-mondták egyszerre, majd elnevették magukat.
 Ezután a lányokhoz mentem, és velük is derültem egy ideig. Szándékosan hagytam Josht utolsónak, hogy hosszasan, és nyugodtan tudjunk beszélni. 
-Ki jössz velem egy kicsit?-kérdeztem, mikor odaléptem hozzá.
-Persze.-kulcsolta össze kezünket.
Mikor kiléptünk az épület elé szembe fordultam vele, és mélyen szemébe néztem.
-Gratulálok.-mondta nagy mosollyal az arcán.
-Köszönöm.-kulcsoltam kezeim nyaka köré. Ő derekamra helyezte övéit, és közelebb húzott magához. Már csak pár centi volt ajkaink között, éreztem arcomon leheletét, de nem csókolt meg. 
-Szeretlek.-suttogta, majd felkapott, és megpörgetett. Nagyszerű, így sincs erő a lábamban amikor a közelében vagyok, és ez még egy lapáttal rátett a dolgokra. Szorosan öleltem nyakát, mert féltem, hogy elejt, bár tudtam, hogy ez nem következhet be, mivel erős karjaival tart, és nem engedi, hogy bármi baj történjen velem. Nem hagyta, hogy leszálljak öléből, így ott maradtam, és vállába temettem arcomat.
-Szeretlek!-néztem a szemeibe.
-Én is téged!-mondta, és lassan megcsókolt. Az egész egy filmbe illő jelenet volt, amit az én imádni való családom tett tönkre. Nem tudom őket hibáztatni ezért, mert nem tudhatták, hogy mi épp mit csinálunk. Azért mégis kicsit szomorú voltam, hogy így lett vége az egész jelenetnek.
-Hupsz, bocsi.-torpant meg Monica.-Nem akartunk megzavarni semmit.
-Nem baj.-legyintettem, de legbelül azért kicsit tomboltam az egész miatt. Leszálltam Josh öléből, majd összekulcsoltuk a kezeinket, és úgy ballagtunk haza. 

**Josh szemszöge**

  Kendra majd kicsattan az örömtől, amit megis értek, mivel egy nagy álma vált valóra. Ha ő boldog én is az vagyok, és nem fogok kételkedni benne. Tudom, hogy szeret, és hogy nem fog elhagyni. Az meg, hogy a családja elfogad, és támogat minket még inkább megerősít. Volt szerencsém beszélni a szüleivel, amíg vártuk Kendra szereplését, és rájöttem, hogy nagyon kedves család. Kendra nagyon szerencsés lány, hogy ilyen szülei vannak, és hogy mindenki ennyire támogassa Őt a céljai elérésében. Neki mindenből a legjobb jár, mert azt érdemli, szerintem keresve sem találnánk még egy ennyire nagyszerű lányt. Igaz neki is vannak hibái, mint mindenki másnak, de ő így van jól, és mi így szeretjük. 

**Monica szemszöge**

Tényleg tiszta szívből örülök Kendra boldogságának, és remélem, hogy most már tényleg minden rendbe jön. Nem szeretném, Őt  újra szenvedni látni. Szenvedett már épp eleget egy barom miatt, de jó látni, hogy végre talált egy helyes fiút, aki a legjobbat hozza ki belőle, és akivel nagyon jól összeillenek. 
-Hé, lányok mi lenne, ha elennénk egyet sétálni?-törte meg a jóleső csendet Becky.-Még úgy is olyan korán van, és szeretnék beszélni valamiről veletek.
-De kis titokzatos valaki!-kacsintott rá Kendra.-De nekem megfelel. Anya ugye elmehetek?-nézett boci szemekkel az anyukájára.
-Persze kicsim.-Bólintott rá az anyukája.
-Köszi. És Josh ugye nem haragszol, hogy nem velem töltöm a délutánt?-fordult Joshhoz.
-Dehogy haragszom. Menj és érezd jól magad!-nyomott egy puszit Kendra homlokára. Erről beszéltem. Lemond a közöm programjukról, csak, hogy Kendra boldog legyen. Itt mutatkozik meg az igaz szerelem.
-Na és te Monica? Mit szólsz az ötlethez?-nézett rám kíváncsi tekintettel Becky.
-Nekem megfelel.-mosolyogtam.-Csak el kell mondanod mi az amit nem tudunk itt megbeszélni.-álltam meg egy pillanatra.
-Oké, elmondom.-biccentett.
-Akkor mi megyünk.-mondta Kendra, majd elköszönt a szüleitől, és egy rövid csókkal Joshtól is.
-Akkor gyerünk!-karolt belénk Becky, és elindult a másik irányba.Valamitől nagyon felpörgött, csak nem hajlandó elárulni az okát. De ő már csak ilyen. A mi kis dilis, de ugyanakkor imádni való barátnőnk. És szerintem ezt kijelenthetem Kendra nevében is.