14.rész

    Miután mindenki elment felmentem a szobámba és lefeküdtem. Csak bámultam a plafont nem tudtam aludni. Hiába voltam annyira fáradt, hogy estem le a lábamról, mégsem jött álom a szememre. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Monica barátkozni akar velem. Kimásztam az ágyból, és átcsoszogtam Becky szobájába.
-Bejöhetek?-kukucskáltam be az ajtón.
-Gyere!-válaszolt röviden.
-Beszélni szeretnék veled, persze  csak ha nem zavarok.
-Nem, nem zavarsz. Mond csak.
-Csak azt szeretném megtudni, hogy miért lettél velem ennyire ellenséges.-nyögtem ki végül.
-Én nem veled vagyok ellenséges, csak nem tudom elviselni Monica kétszinkedését.
-Tessék?-kerekedtek el  a szemeim.
-Te tényleg nem vetted észre, hogy csak megjátssza magát? Igazából nem a barátságod érdekli őt hanem...Alex.
-Ez nem igaz!-akadtam ki. Nem hittem el, hogy Becky, a legjobb barát nőm ilyeneket mond nekem.
-Te tényleg nem vetted észre, hogy csak játszik veled?-dühöngött.
-Tudod mit? Azt hiszem tudod mi a te bajod! Féltékeny vagy és ezért mondod ezeket!-akadtam ki. Nem tudtam mit beszélek, nem gondolkodtam, csak ami az eszembe jutott mondtam. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna mondanom. De akkor is.
-Mi van?-szökött fel az ágyról. Láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel igazán feldühítettem, és hamarosan "betelik nála a pohár".
-Jól hallottad! Szerintem féltékeny vagy, mert Monica barátkozik velem, és félsz, hogy elveszíted az én barátságomat.-mondtam, és ekkor már a sírás környékezett. Nem akartam, hogy sírni lásson. A büszkeségem nem engedte.
-Te nem tudod mit beszélsz!-ordította. Ennél a pontnál nekem is elszakadt a cérna. Felugrottam az ágyról és kirohantam a szobából. Bementem a szobámba, becsaptam az ajtót és beleestem az ágyba. Sírtam. Sírtam , mint egy kisgyerek, ha elesik. Tudtam, hogy Becky eltávolodott tőlem, tudtam hogy nem fog hozzám szólni hosszú, nagyon hosszú ideig. Talán vége a barátságunknak. Csak sírtam ,és sírtam, nem tudtam abba hagyni, majd könnyek között elnyomott az álom.

   Reggel már korán talpon voltam. A nap ragyogott az égen. Minden annyira nagyszerű volt. Mintha az egész veszekedés csak egy rossz álom lett volna. Az is volt, csak ez valósággá vált. Nem tudtam mit tegyek. Kétségek közt vergődtem nem tudtam kinek higgyek. Rossz kedvvel cammogtam le reggelizni mindenki az asztalnál ült. Becky is.
-Jó reggelt!-törtem meg a csendet. Apa és anya viszonozta köszönésem de Becky nem. Őszintén nem is csodálkoztam, azok után amiket egymás fejéhez vágtunk tegnap este. Egész nap egy szót sem szóltunk egymáshoz...Bátran állíthatom, hogy ez volt a barátságunk vége. Egy időre legalább is.

**2 héttel később**

  Becky és én még mindig nem beszélünk. Nagyon bántott a dolog, de a büszkeségem megint útban volt. Nem engedte, hogy bocsánatot kérjek tőle. Amúgy meg ő kezdte, ő kezdett sértegetni, és csak megvédtem magam. Tudom hogy ez nem jó kifogás, de mégis. Monicával egyre jobban összebarátkoztunk. Kezdtem megbízni benne. Alex  is nagyon kedves volt, még mindig tartotta, hogy csak barátok legyünk. Arra várt, hogy én tegyem meg az első lépést. Nem akart nyomulni. Én viszont egyre nehezebben tudtam barátként nézni rá. Egy nap aztán erőt vettem magamon, és mindent elmondtam:
-Alex! Nem tudom, hogy te mit érzel, de nekem egyre nehezebb a "barátosdi". 
  Alex csak mosolygott, nem szólt semmit nem tudtam mire gondolhat, talán épp azon szórakozik, hogy megint becsapott. Annyira negatív vagyok. Mindenben csak a rosszat látom, ideje változtatni rajta. Döntöttem el magamban.
-Kendra!-szólalt meg aztán, széles mosollyal az arcán.-Azt hittem, soha nem fogod ezt mondani.-közelebb jött és megcsókolt. Annyira hiányoztak már a csókjai, és a közelsége is. Igaz, hogy gyakran találkoztunk, de az nem úgy olyan.
  Madarat lehetett volna fogatni velem olyan boldog voltam. Rohantam Monicához, hogy elújságoljam a jó hírt. Legszívesebben Beckynek mondtam volna el, de ez nem volt lehetséges. Elmondta mindent Monicának, de bárcsak ne tettem volna. Miután elmondtam minden rosszra fordult. Monica ellenségessé vált, és nem tudtam miért. Nem beszélt velem, nem kereste a társaságom. Pár nappal a békülésünk után Alex is kezdett eltávolodni tőlem. Talán valami rosszat tettem. Szótlan volt, rossz kedvű. Valami bántotta őt, csak még nem tudtam mi. Úgy éreztem egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Na jó azért mégsem, mert anyáék mindig mellettem álltak, és támogattak bármit is csináltam. Tudtam, hogy itt az ideje bocsánatot kérnem Beckytől, de még mielőtt bocsánatot kérhettem volna szörnyű dolog történt. Egy nap amikor találkoztam Alexszel nagyon rosszul nézett ki, szomorú, és meggyötört volt. Ki kellett derítenem, mi is a probléma vele.
-Alex!-szólaltam meg halkan.-Tudni akarom, hogy mi bánt ennyire!-mondtam már hangosabban.
-Semmi bajom Kendra!-szólalt meg rövid csend után.
-Tudom, hogy van valami, csak nem akarod megmondani. Ismerlek.-Nem hagytam annyiban. Muszáj lesz elmondania, mert addig úgy sem nyugszom, amíg nem tudom mi is a baj.
-Hát rendben.-egyezett bele.-Azt tudnod kell, hogy nem direkt csináltam, és hogy én csak téged szeretlek. Nagyon bánt engem ez az egész.
  Nem tudtam elképzelni mit csinálhatott, ami ennyire bántja. Talán megcsalt?? Nem, az nem lehet nem lenne képes rá, vagy mégis? Kétségek közt vergődtem. Miért csinálja ezt?
-Mondd már!-csúszott ki a számon. Alex nagy levegőt vett, és belekezdett.