23.rész

   Valahogy nem jöttek a szavak, és nem tudtam, mit mondjak. Nem húzhattam tovább az időt, muszáj volt valamit mondanom:
-Tudod Josh, ez tényleg korai, de nem hazudhatok neked...igen én is többet érzek mint barátságot, de nem vagyok biztos benne, hogy ez szerelem.-szavaim hallatán nagyon elszomorodott, tudta, hogy nem fogok neki szerelmet vallani, de szerintem titkon mégis remélte.
-Értem, tudtam, hogy nem lenne szabad pont most elmondanom mit érzek. Sajnálom.-állt fel az asztaltól.-A számlával ne törődj. Szia.
-Josh!-kiáltottam utána.-Várj kérlek! Nem fejeztem be!-álltam fel én is.
-Még mit akarsz a fejemhez vágni? Mit? Hogy nem akarsz soha többet látni, hogy nagyot csalódtál bennem? Tudom magamtól is, nem kell mondanod. Szia.-elment. Ott hagyott. Most mit csináljak? Mindenki engem bámul, mi olyan érdekes? És most meg mi van Joshal? Mivel idegesítettem fel. Ha hagyta volna legalább, hogy befejezzem amit mondani szeretnék. Hagyjuk...már mindegy.
 
   Sírva sétáltam haza, és közben megálltam, egy park előtt, leültem egy padra, és zokogni kezdtem...mint a régi szép időkbe, még Londonba. Nem lehetek ennyire szerencsétlen a szerelemben. Az egyik megcsal, a másik látni sem akar...jobb lett volna még Londonban meghalnom, akkor azon az estén. A könnyeim egyre jobban potyogtak a lábaimra, és szinte égettek ahová leestek. elővettem a telefonom, és tárcsáztam. Kicsöngött, de nem vette fel. Most miért csinálja ezt Josh? Még egyszer megpróbáltam, de semmi. Mikor harmadikszor próbáltam ki volt kapcsolva.
-Ez nem lehet igaz!-sóhajtottam. Ekkor lépteket hallottam, és nem mertem megmozdulni sem. Nagyon későre járt, már sötétedett. Annyira hasonlított arra a bizonyos estére, amikor majdnem minden tökéletessé vált, csak Alex közbe lépett, és megmentett. Ez volt élete legnagyobb hibája. Egyrészt inkább hagyott volna ott, másrészt, meg mindig is lesz valami ami összeköt minket...a vére, az ő vére csörgedezik az ereimben. 
  A lépések hangja egyre hangosabb lett. Tudtam, hogy felém tart, és hogy nem tudok mit csinálni. Egy kezet éreztem a vállamon, és csak ekkor villant be az a tudat, hogy most tényleg meghalhatok, nem lesz ki megmentsen. Nem akarok meghalni, így nem.
-Kendra!-szólított meg.-Minden rendben?
-Ah...persze, csak megijesztettél.-fordultam apához. Ő volt az a keresésemre indult. Mivel késő volt, és én még nem mentem haza, így felhívták Josht, hogy vele vagyok-e, de mivel ő azt mondta, hogy nem, így nagyon megrémültek, és keresni kezdtek.
-Gyere, menjünk haza.-fogta meg a kezem.-A többiek is nagyon aggódnak miattad.
-Apa?-néztem a szemeibe.-Valami baj van velem?
-Miért kérded?-kerekedtek el a szemei.
-Csak...mert mindig valahogy bajba kerülök, és mindig mindenkit megbántok. Miért van ez?-ültem vissza a padra.
-Kicsim, nincs semmi baj veled. Te így vagy jó ahogy vagy. Nem tudom, hogy mi történt Josh, és közted, de  az biztos, hogy nem a te hibád. Te csak a szíved szerint cselekedsz, és ha bajba is kerülsz, legalább mindig kimászol belőle. Te vagy az én kis királylányom.-ölelt meg.
-Szeretlek.-bújtam hozza.
-Én is nagyon, nagyon.-ölelt szorosabban.-De most már menjünk késő van, és hideg. Nem akarom, hogy megfázz.
 Hazafelé elmondtam, hogy mi történt. Igen apának. Annyira jó, hogy az ilyen dolgokat megtudom beszélni vele. Sokszor inkább vele beszélek meg dolgokat, mint anyával, mert bár távol vagyunk tartjuk a kapcsolatot, és mindent tud rólam. Talán ő ismer a legjobban. 

  Mikor beléptem az ajtón kíváncsi, ugyanakkor ilyedt arcokat láttam. Ott volt anya, Becky, és Monica is. 
-Te menj fel nyugodtan a szobádba, majd én beszélek velük.-bíztatott apa.
-Nem, jobb, ha ezt én mondom el, és amúgy is nem viheted el helyettem a balhét. Én vagyok az oka, én is fogom megoldani. Azért köszi.-indultam a nappaliba. Bár tényleg fáradt voltam, nem engedhettem, hogy apán töltsék ki a haragjukat.  Nekem kellett szembe néznem velük.
-Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért megint bajba kerültem.-álltam meg a nappali ajtajánál.
-Kendra!-szökött anya a nyakamba.-Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Biztosan jó okod volt rá, de ha kérhetlek ne csináld ezt többet. 
-Nem fogom. Ígérem.-nyugtattam meg. 
-Remélem is.-jöttek közelebb a lányok.-Nem akarom, hogy mindig téged keljen keresni a vakációm alatt.-tette karba a kezét Monica.
-Jól van na!-háborodtam fel.
-Hé! Nyugi, csak vicc volt!-bökött oldalba.-Annyiszor kereslek ahányszor csak kell.-mosolygott, így nekem is mosolyt csalt az arcomra.
-Remélem sokszor nem kell.-bökte meg Becky Monicát.
-Azt én is.-löktem meg óvatosan Beckyt, aminek következtében egy kisebb bögtöső csata alakult ki. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy mi bánt, és együtt örültem a lányokkal. A másik percben már ismét szomorú, és csalódott voltam. Nem volt mit csináljak el kellett meséljek mindent a lányoknak. Ők sem értették, hogy mi történhetett egyik percről a másikra Joshhal. Annyira furcsa volt az egész. Egyik pillanatban szerelmet vallott, a másikban meg elküldött, és nem is hallgatott meg. Nem értem mi van vele. Még a telefonját sem veszi fel. Annyira idegesítő.
 Miért van az, hogy mikor kezd minden rendben lenni, akkor valami mindig közbe jön, és elront mindent. Miért?  Miért kell mindennek legyen egy rossz oldala is, és miért azt kapom meg mindig? Ez nem lehet igaz! 
  
   Felmentem a szobámba, és elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom felhívni. Nem fogom egykönnyen feladni...