24.rész

   Egész éjjel egy percet nem aludtam, vagy Josht próbáltam elérni, vagy gondolkoztam, az életemen, és az érzéseimen. Még mindig nem tudtam mit érzek valójában, de az biztos, hogy beszélni akartam Joshhal, ami még mindig nem sikerült. Az éjjeli próbálkozásaim is mind hiába valók volta, nem vette fel a telefont, az üzeneteimre meg nem válaszolt. Miért történik ez? Mit követtem el, hogy ennyire nagy büntetést érdemeltem ki? Miért nincs szerencsém a szerelemben? Annyi gondolat cikázott a fejemben amiket sehogy sem tudtam rendbe tenni. Egyik baj jött a másik után az elmúlt pár hónapban. Szerelmes lettem, kórházba kerültem, újra megpróbáltam rendbe hozni az életem a fiúval akit szeretek, de mégis elváltak útjaink. Most meg mikor végre túl tudtam ezen lépni, jön egy fiú aki tiszta szívből szeret, de én őt is elüldöztem magam mellől. Nem értem az egészet. Tudom, hogy mindennek megvan az oka, de ezt akkor sem tudom megérteni.

  Csapzottan másztam ki az ágyból, és bementem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Nem csíptem ki nagyon magam. Minek? Úgy se megyek sehova, és  nem is vártam látogatót. Felkaptam magamra egy sötétkék blúzt, és egy szürke shortot. Hajamat copfba fogtam, és egy kis sminket is felkentem, csak hogy eltakarjam a szemem alatt lévő hatalmas karikákat. Épp készülődtem mikor anya szólított.
-Kicsim!-kiáltotta.
-Igen! Valami baj van?-rémültem meg.
-Dehogy is, keresnek. Gyere le kérlek.-válasza hallatán nagyon meglepődtem. Tényleg nem vártam senkit, ha pedig Becky jött volna, biztosan eddig már a szobámba lenne. Gondolkodtam, majd elindultam a lépcsőn. Hírtelen különös érzés kerített hatalmába, mintha valami azt sugallta volna, hogy most valami történni fog. De mi? Erre a kérdésre hamar megérkezett a válasz. A nappaliba mentem, és ahogy beléptem szívem nagyot dobbant. Magam sem értem miért, de olyan érzés fogott el, mint eddig még soha. Különös, ugyanakkor fantasztikus érzés. A kanapén ugyanis Josh ült, és engem bámult. Kissé el is pirultam, tekintete teljesen zavarba hozott.
-Szia!-köszönt félénken.
-Szia!-mondtam ridegen. Nem tudtam mire véljem a látogatását azok után, hogy úgy ott hagyott, és nem válaszolt a hívásaimra meg üzeneteimre. Próbáltam távolság tartó lenni, de mikor rám, nézett a csillogó barna szemeivel minden tervemnek annyi volt. Hogy lehet ennyire szív döglesztő, és miért nem tűnt ez fel eddig nekem. Már teljesen biztos voltam benne, hogy többet érzek iránta mint egy egyszerű barát iránt. Nem mondhatom, hogy szerelmes vagyok belé, de szeretem igazán szeretem. Jobban mint egy barátot, de még nem szerelemmel szeretem. Majd megválik mi lesz belőle, de ne tervezzünk, éljünk a mának, és majd a sors úgyis eldönti mit akar. 
-Beszélnünk kell!-törte meg a már-már kínos csöndet. 
-Szerintem is. De ne itt.-mondtam, majd elindultam az ajtó felé. Josh követte példámat, és követett. Kiléptem az ajtón, és feléje fordultam.-Mit szeretnél?-kérdeztem szemeibe fúrva a tekintetem.
-Bocsánatot szeretnék kérni tőled amiért a múltkor úgy faképnél hagytalak, és még bunkón is viselkedtem veled.-bökte ki.
-Hát igen ami azt illeti tényleg nagyon bunkó voltál, csak azt nem értem miért.-ültem le a fűbe.
-Én...ezt még én sem tudom...vagyis igen.-beszélt össze-vissza.-Kendra én féltem.-vallotta be, majd leült mellém, és a földet bámulta.
-Féltél? Mégis mitől?-hangom kissé ingerült volt. Még hogy ő félt akkor én mit mondjak. Én voltam abban a helyzetben, akinek tényleg volt félni valója. Nagy döntést kellett meghoznom. Vagy maradunk barátok, és így elvesztek egy csodálatos fiút, aki nem csak barátként néz rám, vagy megpróbáljuk, és ha nem fog működni elvesztem az egyik legjobb barátom. És még ő félt. Sokáig hallgatott, a kérdésem után, de aztán mély levegőt vett, és belekezdett. 
-Tudod...féltem. Féltem, hogy elutasítasz, és hogy elveszítlek. Féltem azt hallani, hogy te nem szeretsz, így inkább elrohantam. Tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, de ezen már nem tudok változtatni. Bár tehetném, de nem lehet. Megtörtént...ez van.-hajtotta le a fejét.
-Josh.-emeltem fel a fejét, és két kezem közé fogtam az arcát.-Nem kellett volna úgy elrohannod az igaz, de megértem, hogy mit éreztél. Azt azért tudnod kell, hogy nekem sem volt könnyű a helyzetem. Megkellet volna hallgatnod, és akkor nem kellene most ezen rágódnunk.-mondtam, miközben folyamatosan a szemébe néztem.
-Igen. Igazad van.-szólt közbe.
-Befejezhetem?-sóhajtottam fel.-Még mielőtt megint elrohannál.-mondtam gúnyosan.
-Nem fogok, ne aggódj.-nyugtatott meg. 
-Rendben. Nos Josh...nem vagyok biztos az érzéseimben, de azt tudom, hogy több vagy mint egy barát. Veled mindig jól érzem magam, mindig megtudsz nevettetni. Minden annyira jó amikor velem vagy.-mondandóm közben többször is elpirultam, hiszen ez egy nagy lépés volt számomra, és az hogy végig engem nézett sem segített a helyzeten.-Josh, én azt hiszem, hogy szeretlek téged.-vallottam be. Ez még számomra is hírtelen jött, de ezt éreztem ezt kellett mondjam. Ő nem mondott semmit, csak bámult ki a fejéből. Most megint mit csináltam? Valami rosszat mondtam? 
-Ismételd meg. Kérlek!-szólalt meg végül.
-Mi az talán nem hallottad?-néztem rá értetlenül.
-Kérlek. Mond még egyszer.-könyörgött.
-Hát jó.-sóhajtottam.-Azt mondtam, hogy szeretlek te kis buta.-böktem oldalba.
-Szeretlek!-bújt közelebb. Szívem egyre jobban dobogott, szinte kiszökött a mellkasomból. Már alig kaptam levegőt. Hallottam, hogy ő is kapkodja a levegőt. Egyre közelebb hajolt, míg végül megcsókolt. Kezeit szorosan körém fonta, és magához szorított. 
-Ha te tudnád mióta várok erre pillanatra.-nézett rám csillogó szemekkel.
-Annyira jó veled.-öleltem meg szorosan, majd hozzá bújtam. Hosszú percekig csak ültünk ott, és nem csináltunk semmit. Közben felettünk egyre sötétebb felhők jelentek meg. Esni készült.
-Josh!-húzódtam el kissé tőle.
-Ne kérlek. Ne rontsd el ezt a pillanatot.-kérlelt
-De...-próbáltam szólni neki, hogy jobb lenne bemenni, mert esni fog, de ő csak felém fordult és megcsókolt. Szenvedélyesen, és fantasztikusan csókolt. Nem tudtam szólni neki, hogy jobb ha bemegyünk. Nem hagyta, és már késő is volt. A csókunkat az eső szakította félbe, ami nagyon hamar eláztatott minket. Felpattantunk a földről, és berohantunk a házba.
-Én próbáltam szólni, de nem hagytad.-érveltem.
-Hát ezt akartad mondani?-kerekedtek el a szemei.
-Igen. Miért mire gondoltál?-kérdeztem csodálkozva.
-Nem tudom, azt hittem, hogy megbántad amiket mondtál,és elakarsz küldeni.-láttam arcán, hogy megkünnyebbűlt, és az aggodalom elszállt a tekintetéből.
-Te kis buta!-mosolyogtam.-Dehogy akartalak elküldeni, csak szólni akartam, hogy ne ázzunk el, ami nem jött össze. Tiszta víz vagyok!-kaptam észbe.-És te is. 
  Felrohantam apa szobájába, és kerestem valami száraz ruhát Joshnak, majd nekem is, és mindketten átöltöztünk száraz, és kényelmes ruhába. Leültünk a nappaliba a tv elé, összebújtunk, és úgy tévéztünk. 
    Közben nagyon elkalandoztam. Azon gondolkoztam, hogy mikor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretem Josht. Majd rájöttem. Már akkor másképp néztem rá, amikor elmentünk az étterembe, de akkor még nem tudtam mi az az érzés. Amikor úgy ott hagyott, akkor csak a düh vezérelt, és nem azért ami akkor történt, hanem hogy hagytam, hogy így történjen. Ma reggel mikor megláttam rájöttem, hogy mi az amit igazából érzek. Ma reggel, amikor azzal a csillogó szemekkel nézett rám, és annyira figyelmesen bánt velem. Már nem tagadhatom az érzéseimet. Szeretem. Szeretem Josht. 
-Kendra!-egy hang rángatott el gondolataimtól. Egy nagyon jól csengő hang Josh hangja.
-Igen?-néztem rá.
-Valami baj van?-kérdezte aggódva.-Annyira szótlan lettél.
-Jaj, nem nincs semmi, csak kicsit elgondolkoztam.-legyintettem.
-Na és min?-érdeklődött.
-Azon, hogy szeretlek.-csókoltam meg. Hű de fura ezt mondani. Szeretem. Tényleg furcsa ezt mondani, de hozzá kell szoknom, mert ezután minden nap elmondom neki. Tudnia kell, hogy mit érzek iránta, és az szerelem. Most már biztos vagyok benne!