26.rész

      Kézen fogva sétáltunk. Elhaladtunk egy fagyi stand mellett, és vettünk egy-egy fagyit. Nagyon figyelmes, és aranyos volt. Leültünk egy padra, és ott beszélgettünk. Elhatároztam, hogy elmondom neki a terveimet. Lehet, hogy nem fog neki tetszeni, mivel sokat leszek távol tőle, ha szerencsém lesz, és észreveszik az állítólagos tehetségem. Mély levegőt vettem, és szemeibe néztem.

-Josh, mondanom kell valamit.-kezdtem bele mondandómba.

-Ugye megint nem azt akarod mondani, hogy esni fog.-viccelődött. Én ezt nem találtam annyira viccesnek, mivel nagyon fontos dologról akartam vele beszélni, de ezt Ő nem tudhatta, így nem hibáztatom.

-Nem, nem azt akarom mondani.-varázsoltam arcomra egy álmosolyt.-Valami komoly dologról.-vágtam nagyon arcot.

-Ugye nem akarsz elhagyni?-rémült meg.

-Nem, dehogy is.-nevettem el magam. Kis butus, olyannak képzel, hogy egyik nap szerelmet vallok neki, másnap meg elhagyom? Én nem akartam szakítani vele, de féltem, hogy mondandóm után Ő teszi majd meg.-Ha hagynád, hogy elmondjam, akkor nem kellene találgass.-böktem oldalba.

-Igazad van.-helyeselt.-Akkor ki vele.-nézett rám szép barna szemeivel.

-Rendben. Arról lenne szó, hogy apáék azt mondják tehetséges színésznő lehetnék, és hogy próbáljak szerencsét. A véleményedet szeretném kérni ebben az ügyben.-magyaráztam.-Én is nagyon szeretnék színészkedni, de gondoltam megbeszélem veled. A jövőmről van szó, és szeretném ezt csinálni. Remélem elfogadod.-kérdőn néztem reá.

-Ha te már döntöttél akkor mégis mit számít a véleményem?-kérdezte kissé feldúltam.

-Most megint mi bajod?-háborodtam fel. Igen, igaz, hogy akárhogy is de megpróbálom, de azért örültem volna, ha elmondja a véleményét. De Ő mégis csak háborog, hogy kihagytam a döntésből. Nem értem. Annyira furcsa ez az egész.

-Semmi.-mondta, majd felállt, és indulni készült.

-Őszintén nem értelek!-húztam vissza.-Most megint mit csináltam magyarázd már el!-ordítottam, majd elcsuklott a hangom. Éreztem ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon, de rögtön le is törültem, nem akartam, hogy sírni lásson. A büszkeségem nem engedte.-Igen, igaz, hogy eldöntöttem mit akarok csinálni, de azért kíváncsi vagyok a véleményedre is!-keltem ki magamból. Nem engedem, hogy megint magyarázat nélkül eltűnjön, majd egy pár nap múlva előálljon valami kifogással, hogy miért hagyott fa képnél. Most el kell magyaráznia nekem mi baja van.

-Te nem értesz engem?-fordult felém, és kihúzta karját a szorításomból.-Én vagyok az aki nem ért semmit. Most jött rendbe minden, végre kicsit boldogok lehetnénk, erre te elakarsz menni. Tudod, én örülök, ha boldog vagy, és azt csinálod amit szeretsz, de nem tudom felfogni, hogy hírtelen mennyire más lettél. Egy reggeli kis „színnjátszás” és máris színésznő akarsz lenni. Ugye tudod, hogy ez nem megy ilyen könnyen?-ironizált.

-Igen, tudom, de talán ha mellettem állnál könnyebb lenne, és nem elbátortalanítanál. Csak hogy tudd tényleg  szeretek színészkedni, és azért amiért nem állsz mellettem én még megpróbálom. Ha tetszik ha nem. Szia.-köszöntem el, majd elindultam haza. Mikor már nem láthatott leültem a járda szélére, arcomat kezeim közé temettem, és sírni kezdtem. Iszonyatosan folytak a könnyeim, és nem tudtam mit tenni, csak ki kellett valahogy adjam magamból a dühöt, és a csalódottságot. Nem érdekelt hányan láthatnak, és nézhetnek hülyének. Nem számít a véleményük, ha nekem ehhez van kedvem ezt csinálom. A járda szélén ülök, és zokogok. Senkinek semmi köze. Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott amikor valaki hátulról megölelt, és megpuszilt. Felemeltem a fejem, és Joshhal találtam szembe magam. Szomorú, megbánó arcot vágott. Látszott, hogy megbánta az egészet, és hogy átgondolta amiket a fejéhez vágtam.

-Szeretlek!-bújtam hozzá.

-Én is szeretlek!-ölelt át.-És bocsánatot szeretnék kérni az előbbi viselkedésemért.-suttogta.-Nagyon rosszul reagáltam le ezt az egészet. Ha ezt szeretnéd csinálni én mindenben támogatlak majd, és segítlek amiben tudlak.-nyomott egy puszit a homlokomra.

-Tudom, hogy veled is megkellet volna beszélnem mielőtt döntök, de nem gondoltam, hogy ez annyira fog téged bántani.-ismertem be, hogy én is tévedtem.

-Nem várhatom el, hogy mindig szerintem éljél, mert ez így nem helyes. Tedd azt amit szeretsz, és ami boldoggá tesz, mert ha te boldog vagy akkor én is.-nyugtatott meg.

 Mélyen szemébe fúrtam a tekintetem, és láttam az őszinteséget benne. Tényleg így gondolta.

-Szeretlek.-suttogtam, majd közelebb hajoltam hozzá.

-Szeretlek.-mosolygott, majd lassan közeledett hozzám. Már annyira közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét, majd lassan ajkait ajkamra tapasztotta. A lepkék ismét repdesni kezdtek a gyomromban, és nehezebben lélegeztem. Szeretem, annyira szeretem. Kár, hogy erre nem jöttem rá hamarabb, mert akkor az egész Alex ügy meg sem történt volna. De már megtörtént nem lehet változtatni rajta. Ez még egy fekete folt az emlékeim között. Ja és megvolt az első veszekedésünk is Joshhal, ami végül is jól végződött, mert most még boldogabbak vagyunk mint eddig.

  Sokáig sétáltunk, és beszélgettünk Joshhal, de aztán kezdett besötétedni, és fáztam is, így inkább hazakísért.

-Nem jössz be?-kérdeztem, mikor az ajtóhoz léptem.-Gyere vacsorázz velünk.

-Sajnálom, de kell menjek haza, még sok dolgom van, és fáradt is vagyok. Majd máskor.-ígérte meg.

-Rendben, akkor szia.-léptem közelebb hozza. Ő nem mondott semmit, csak óvatosan megcsókolt.

-Szeretlek.-húzódott távolabb, majd indult Ő is haza.

-Én is. Nagyon!-kiáltottam utána. Hátrafordult, és egy mosollyal búcsúzott. Annyira helyes amikor mosolyog. Mit is beszélek. Ő mindig nagyon helyes. Akár mosolyog akár nem.

  Beléptem a házba, ahol Becky, és Monica a nyakamba szökve üdvözölt.

-Sziasztok.-köszöntem, mikor elengedtek, és ismét kaptam levegőt.

-Na mi volt?-érdeklődött Becky.

-Mindent tudni akarunk.-jelentette ki Monica.

-Jajj de kíváncsiak vagytok.-röhögtem el magam.

-Ez van.-mondták egyszerre.

   Leültem a kanapéra, és elmeséltem mindent. Vagyis csak majdnem mindent. Nem mondtam el, hogy összevesztünk, mert egyrészt nem tartottam fontosnak, másrészt meg már megbeszéltük. Akkor meg minek ismételjem folyton. Nagyon örültek, hogy elfogadta a döntésem, és hogy mellettem áll.

   Mivel már elég fáradt voltam, így felmentem a szobámba és szó szerint beleestem az ágyba. Mivel még túl korán lett volna az alváshoz, így belemerültem a gondolataimba. Elgondolkoztam azon, hogy mi minden történt ma velem, nagy mosoly ült ki az arcomra amikor Joshra gondoltam, és a vele töltött percekre. Így visszagondolva a veszekedésünkre, már belátom, hogy kicsit mindketten túlreagáltuk az egészet. De szerencsére megbeszéltük és minden  rendben. Hírtelen valami zaj kizökkentett a gondolataimból, és összerezzentem. Nem tudtam mi lehet, de valahogy nagyon furcsa volt az egész. A zaj megismétlődött, én meg fülelni kezdtem. És megint hallottam. Az ablak felől jött. Lassan odasétáltam, majd félve kinéztem rajta.

 -Hála az égnek!-sóhajtottam. Félelmem hiába való volt. Csak Josh dobálta kavicsokkal az ablakomat. Széles mosoly ült ki az arcomra, majd kinyitottam az ablakot.

-Mit keresel te itt?-kiáltottam le.-Tudod mennyire megrémültem?-tártam szét a karom.

-Nem állt szándékomban megijeszteni, de sajnálom, hogy mégis sikerült.-magyarázkodott.-Csak szeretnék mutatni neked valamit.

-Most?-kerekedtek a szemeim.

-Igen, most. De ha nem szeretnéd látni már itt sem vagyok.-fordult meg, és indult haza.

-Várj!-kiáltottam utána.-Csak egy perc és ott vagyok.

-Így már más.-kacsintott, és pimaszul rám mosolygott.-Itt várlak. De siess nem akarom lekésni.

  Lekésni, de mit? Mégis mire készül? Ilyenkor mégis mit tudna nekem mutatni? Na majd meglátjuk. Bízom benne, és tudom, hogy nem eshet semmi bajom vele.

Lerohantam a lépcsőn, és szóltam anyáéknak, hogy elmegyek egy kis időre.

-És mégis hova?-érdeklődött anya.

-Josh szeretne nekem mutatni valamit. Kint vár.

-Rendben, de vigyázz magadra.-nyomott egy puszit a homlokomra.

-Vigyázok. Ígérem.

 Miután anya rendesen kifaggatott végre elengedett, így egyenesen rohantam Josh ölelő karjai közé. Kezeit szorosan derekam közé fonta, én meg nyaka köré kulcsoltam az enyémeket, és hosszasan megcsókoltuk egymást.

-És mégis hova megyünk?-kérdeztem.

-Az meglepetés!-fogta rövidre válaszát.

-Ó Oké.-bólintottam.

   Bekötötte a szemem, és kézen fogva vezetett. Egyszer majdnem pofára estem, de ő annyira figyelt rám, hogy még azelőtt megfogott mielőtt elestem volna.

-Ott vagyunk már?-türelmetlenkedtem.-És egyébként is hová megyünk?

-Kendra!-szólt rám.-Még nem vagyunk ott, és nem fogom megmondani, hogy hova megyünk, mivel ez egy MEGLEPETÉS!-hangsúlyozta ki az utolsó szót.

-De né tudni akarom!-ellenkeztem.

-Reménytelen vagy!-nevette el magát.-Neked már meglepetést sem lehet csinálni. Amúgy itt vagyunk.-állított meg, majd levette a szememről a kendőt.

  Egy nagy parkba hozott, ahol minden felé boldog szerelmesek üldögéltek a füvön, és beszélgettek. Egy kis kosár és egy lepedő jelezte a helyet ahová leültünk. Josh kipakolt a kosárból, amiben rengeteg finomabbnál finomabb étel volt. Nagyon jó telt az este, és még hátra volt a fény pontja. Egyszer csak valami lassú, és halk zene indult, amire majdnem  mindenki felállt és táncolt.

-Felkérhetlek egy táncra?-nyújtotta felém a kezét Josh.

-Ezer örömmel.-fogadtam el a kérést.

 Mi is csatlakoztunk a romantikázó párok közé, és élveztük a zenét. Egyszer csak valami nagy fény terítette be az eget. Kicsit távolabb húzódtam Joshtól, és kíváncsian kémleltem az eget. Hamarosan ismét egy fény csóva jelent meg az égen. Tűzijáték volt. Josh hátulról átölelt, és együtt bámultuk az eget. Annyira romantikus, és tökéletes volt az egész. Nem tudom, hogy ez Josh műve volt-e vagy sem, de akkor is ez volt életem legjobb éjszakája.

-Szeretlek!-suttogta.

-Én is nagyon-nagyon szeretlek. És örökké szeretni foglak.-fordultam felé.

 Átölelt, és szenvedélyesen megcsókolt. Eszméletlenül jól csókol. Minden egyes testrészem beleremegett a csókjától. Egy már biztos, örülten, és menthetetlenül szerelmes vagyok belé. Reméltem, hogy soha nem fog véget érni ez az este, de sajnos mint mindennek ennek is egyszer vége kellett legyen....