32.rész

   Sikítani akartam az előbb? Bizony a boldogságtól. Lehet, hogy akkor nem sikítottam, de most biztosan fogok...csak most nem a boldogságtól, hanem a félelemtől. Már kezdem megszokni, hogy minden este valamitől megijedek, és van amikor félelmem nem igazolódik be, máskor meg szinte az életembe kerül. Remélem, hogy ez inkább az első kategóriába tartozik. Sokáig vacilláltam, hogy megszólaljak-e vagy sem, de végül kibukott belőlem. 
-Ki-ki van ott?-kérdeztem reszkető hangon.
-Szia, megijesztettelek?-kapcsolt villanyt apa. A fényben már nem látszott ijesztőnek, de mikor a sötétben megpillantottam, azt hittem menten rosszul leszek.
-Az nem kifejezés.-fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.-Már azt hittem, hogy valami betörő, vagy gyilkos ólálkodik a házban.-nevettem fel.
-Azért remélem nem rólad feltételezed ezeket.-tette karba a kezeit apa.
-Dehogy is.-bújtam hozzá.-De azért ugye biztosítasz a felől, hogy egyik sem vagy?-néztem szemeibe.
-Teljes mértékben biztos lehetsz abban, hogy egyik sem vagyok.-nyomott egy puszit a homlokomra.-És hogy telt az estéd?-sétált be a konyhába.
-Nagyon jól!-virultam.-Josh egy nagyszerű ember, és...szeretem Őt.-pirultam egy kissé el.
-Látszik rajta, hogy Ő is téged.-fordult felém.-Szépek vagytok így együtt. Jó újra boldognak látni.
 Az a mosoly ismét kiült az arcomra, és már tudtam, hogy még álmomban is mosolyogni fogok. Ez a nap egy  ilyen "mosolyogjunk mint a hülye gyerek" nap volt, és az éjszaka sem fog különbözni ettől. Elköszöntem apától, majd felcsoszogtam a lépcsőn, persze csak halkan, hogy ne ébresszek fel senkit, majd én is aludni tértem. Alig hogy a fejem elérte a párnát, már aludtam is. 

  Reggel csodás időre ébredtem, és nem csurom vizesen, ami tényleg jó volt. A tegnapi kis akciójukat még nem bosszultam meg, így eljött a bosszú ideje. Lesétáltam a konyhába, és örömmel vettem tudomásul, hogy még mind a ketten alszanak. Mondjuk nem is csodálom, mivel még nagyon korán volt. Csak én lehetek az a dilis, aki mikor lehetne akkor nem alszik sokáig. 
  Itt volt az idő a tökéletes bosszúhoz, már csak ki kellett találnom, hogy mi lenne a legjobb tréfa a számukra. Nem akartam én is vízzel locsolkodni, azt poént meghagyom Beckynek. Így inkább kieszeltem egy sokkal jobb tervet, egy igazi Kendrás tervet. Mivel tudtam, hogy a telefonjukat nem szokták lenémítani estére, így már meg is volt a terv. Rejtett számmal fogom hívogatni őket egész nap, amikor csak tudom, és majd fenyegetem őket. Tuti, hogy egy idő után az őrületbe fogom őket kergetni. Megbánják, hogy ujjat húztak velem. Na persze nem fogom a frászt hozni rájuk, és amikor látom, hogy nem kell tovább húzni az agyukat mindent elmondok nekik. Nem szeretném, ha valami nagyobb probléma lenne az egész miatt. 
  Itt volt az idő...egy korai ébresztéssel kezdek, majd fojtatom egész nap. Először csak Bekyk fogom hívogatni, és csak azután Monicát. A szobájuk ajtajához léptem, majd a telefonomat a fülemhez emeltem, és rácsörögtem Beckyre. Becky telefonjából valami kemény rock rám ordított, és egy nap puffanást is hallottam.
-Áuu...a hátsóm.-nyögött fel Becky. 
-Mi történt, és miért ordít a telefonod?-hallottam meg Monica álmos hangját is.
-Leestem az ágyból, és iszonyatosan megütöttem a hátsóm.-panaszkodott Becky.-És nem tudom ki lehet az a hülye, aki ilyenkor hív...-itt egy kicsit megállt, biztosan megnézte, hogy ki hívja.-magántelefonszám.-suttogta Monicának, de azért lehetett hallani az ajtón túl is.-Most mit csináljak?
-Vedd fel!-utasította Monica.
 Becky felvette a telefont, majd vékony hangon beleszólt.
-Ki az?
-A végzeted!-suttogtam a telefonba, és be kellett fognom a szám, hogy nehogy elröhögjem magam. Becky rögtön lecsapta a telefont, majd elpanaszolta Monicának a történteket. Én az egészen csak egy jót nevettem, és nem igazán érdekelt, hogy Becky, most mennyire parázhat. Bármennyire is gonosz vagyok, de csak a bosszú éltetett. Lementem a konyhába, majd összeütöttem magamnak valami finom reggelit. Épp reggelizni készültem, amikor lépteket hallottam a lépcső felől. Becky, és Monica szédelegtek le. Mind akik egész éjjel nem aludtak olyan kómás fejet vágtak, de arcukon az aggodalom is látszott.
-Jó reggelt.-köszöntöttem hatalmas mosollyal az arcomon őket.
-Reggelt!-morogták, majd leültek mellém és szótlanul bámultak ki a fejükből. Valamin nagyon kattogott az agyuk, és volt olyan érzésem, hogy a telefon híváson gondolkoztak.


-Valami gond van?-játszottam az ártatlant.
-Csak még nem vagyunk teljesen felébredve.-magyarázta Monica. Aha, vagy úgy...lehet, hogy én könnyebb át tudok verni másokat, de engem már annál nehezebb. A lelkem mélyén biztos voltam abban, hogy nem ez a gond, de nem mondtam semmit. Hiszen ők harcolták ki maguknak ezt az egészet. 
  
   Megreggeliztünk, majd leültünk a TV elé, és bekapcsoltuk azt. Anyáék levelet hagytak, hogy elmentek vásárolni, és csak később jönnek, így miénk volt a ház. Felálltam a kanapéról, és úgy döntöttem, hogy most jött el az ideje a második hívásnak...
-Hová mész?-nézett rám fél szemmel Monica. A másik szemével a tévét figyelte.
-Csak a konyhába egy pohár vízért.-mondtam, majd kiosontam. Kivettem a telefont a zsebemből, majd a fülemhez emeltem. Kicsöngött, majd Becky hangját hallottam meg.
-Mi van?-kérdezte kissé feszülten.
-Ááá, semmi, csak gondoltam felhívlak...-suttogtam a telefonba.
-Ki vagy?-emelte fel a hangját.
-Már mondtam...a végzeted.-beszéltem eltorzított hangon majd leraktam a telefont. 
  Mikor visszaértem a nappaliba látszott Beckyn, hogy nagyon ideges, de mintha nem is láttam volna, csak lehuppantam melléjük, és belemerültem a Tv-be. Néha-néha a lányok összenéztek de nem akartak mondani nekem semmit. Hát jó, ha nem mondnak semmit akkor fojtatom. Egyszer csak megosszák velem is, és akkor elmondok mindent.
  
  Már délután volt mikor úgy gondoltam, hogy most már Monicán van a sor. Elhúzódtam kicsit, majd őt is felhívtam. 
-Igen?-szólt bele erőtlen hangon.-Kivel beszélek?
-Majd megtudod, de addig is légy óvatos...bármi megtörténhet...-dünnyögtem, majd kinyomtam. Nem vártam meg, míg Monica reagáljon rá, csak rácsaptam a telefont. A levegő már nagyon feszült volt a lányok között, és én egyre inkább kezdtem megbánni az egészet. Bár még egy telefon hívást tartogatok Monica számára. Csak nem én fogom hívni, hanem Josh. Már előre mindent lebeszéltem vele, és segít nekem. 
  A szobámba ültünk és és a lányok, és sztorizgattunk, amikor Monica telefonja csörögni kezdett. Rápillantott a telefonra, majd Beckyre nézett. 
-Igen?
-Szia cica...van gazdád?-hallottam meg Josh eltorzított hangját. Amint meghallottam a hangját, majdnem elröhögtem magam, de még időben kapcsoltam, és visszafojtottam a nevetésem.
-Mond már meg, hogy ki a franc vagy!-ordított Monica.-Ne szórakozz velem!-csapta le a telefont. Ennyi, kész, vége. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés, és a hasamat fogva terültem el az ágyon.
-Mégis mi olyan vicces?-nézett rám értetlenül Becky.
-Ti vagytok a viccesek. Egész nap hívogatott valaki, és ti nem szóltatok semmit...-nevettem.-Csak egy a baj...én mindenről tudtam.
-Csak nem...-kerekedtek el Monica szemei.
-De bizony!-bólogattam.
-Na jó, ez mind szép és jó, de valaki elmagyarázná nekem is?!-kapkodta tekintetét köztem, és Monica között Becky.
-Az egészet Kendra tervelte ki, és csinálta.-mutatott rám vádlóan Monica.
-Az egész csak...hogy is mondjam...bosszú volt.-tettem fel a kezem védekezés képen.
-Bosszú?-sokkolódott le Becky. 
-Igen, az! A tegnap reggeli akciótok miatt.-jelentettem ki.-Ja és az utolsó telefonáló Josh volt.-szóltam oda Monicához.
-De szemetek vagytok!-mondták egyszerre.
-Tudom, de így szerettek.-vontam meg a vállam.
-És még egoista is.-nevetett Becky. A lányok még vetettek rám egy rosszalló pillantást, majd rám ugrottak, és szorosan megöleltek. Jó volt tudni, hogy nem haragszanak rám e miatt, és hogy ők is csak egy vicces fogják fel.

**Becky szemszöge**
  Ááá, egy szép nap megeszem Kendrát. Egész nap paráztam, hogy valaki zaklat, most meg kiderül, hogy Kendra és Josh volt az. Hogy is jutott eszébe ez az egész. Nem mondom,tényleg ötletes volt. 
  Szorosan megöleltük Kendrát Monicával, és a háta mögött összebeszéltünk ellene.
-Ezt még visszakapja!-tátogta Monica. Én csak bólogattam, és egy eszelős mosoly küldtem felé.
-Valamit ki kell találjunk.-tátogtam.
-Csak bízd rám!-kacsintott. Szerintem Kendra megsejthetett valami, mert elhúzódott tőlünk, és gyanakvóan méregetett.
-Mi az?-nézett rá Monica, mintha semmiről sem tudna.
-Ugye nem terveztek semmit?-sandított ránk.
-Mi dehogy.-villantottam egy 1000 wattos mosolyt.
-Remélem is.-mosolygott Kendra. Talán mégis könnyebb átverni Őt mint gondoltuk. Csak egy baj volt...nem tudtuk mivel lehetne őt megviccelni. De majd Monicával úgy is kitalálunk valamit.

**Kendra szemszöge**
  Annyira furcsán viselkedtek a lányok. Sokszor pillantottak egymásra, és ilyenkor egy ördögi mosolyt véltem felfedezni az arcukon. Biztos vagyok benne, hogy terveznek valamit, csak nem tudom mi lehet az. Az tuti, hogy nem fognak tudni túljárni az eszemen. Lehet, hogy dilis vagyok, és talán totál őrült, de egészen nem estem a fejemre, és látom, ha terveznek valamit. Túl régóta ismerem Beckyt, és mindig tudom, hogy mit akar, vagy éppen mit tervez. És bár nem mutatom, de tudom, hogy készül ellenem valami.