35.rész

    **Josh szemszöge**

   Elment. Tudom, hogy nem örökre ment de ez akkor is. Lehet, hogy tényleg nem jön vissza. Mi lesz, ha kap egy újabb szerepet, és Londonban marad? Nem akarom elveszíteni. Bár megígérte, hogy visszajön, és megkért, hogy bízzak benn, hiszen minden úgy marad köztünk ahogy van, de  mi van ha mégsem? A sors kifürkészhetetlen, és lehet, hogy közénk áll valaki...valaki aki sokkal inkább megérdemli Kendrát. Az elmúlt félév alatt volt időm megbarátkozni a munkájával, ami nem is olyan rossz. Nagyon tehetséges, és kitartó. Szerintem én nem tudnám ezt csinálni, mivel elég önfejű, és türelmetlen vagyok. Csodálom Kendrát, aki nem adta fel, és küzdött az álmaiért. Tudja, hogy mindig mellette leszek, és hogy mindenbe támogatom. Ha egyszer megtörténik amitől annyira félek, vagyis hogy Kendre már nem fog szeretni, én akkor is mellette leszek, és ha csak távolról is, de figyelemmel követem az élete minden percét. Az én érzéseim biztosak, és megmásíthatatlanok. Soha nem tudnék valakit úgy szeretni mint ahogyan Őt. Ő az életem, és ha elveszíteném...nem is tudnám mi lenne velem nélküle. Tudom, hogy ez most kicsit nyálasan fog hangzani, de Ő a másik felem, ha nincs velem a szívem sajog, és állandóan az ő hangja cseng a fülembe, ahogy azt mondja szeret, és hogy bízzak benne.  Bízok is, és tudom,....vagy legalább is remélem, hogy soha nem akarna bántani.
  Még csak most ment el, de már rettenetesen hiányzik...nem tudom mi lesz velem amíg távol lesz tőlem. 2 hónap nagyon hosszú idő, és addig csak telefonon, vagy netten ha beszélünk. Erős leszek, és kibírom...ő is azt szeretné, ha nem lennének kétségeim, és nem is lesznek.


**Kendra szemszöge**

-Szia...Alex.-köszöntem, mikor kinyitottam az ajtót, és megpillantottam. Még mindig nagyon jól néz ki, izmos, és annyira sármos...több mint fél év után is emlékszem arra hogyan nézett ki, de most százszor jobban fest. "Mi bajod van Kendra? megbolondultál?"szidtam le magam gondolatba. Nem értettem magam, hiszen ő volt az aki összetörte a szívemet, és aki elrontotta a vakációmat...most mégis úgy beszélek róla mintha egy félistent látnék magam előtt, akit csak úgy bálványozok....teljesen elment az eszem.
-Szia!-mosolygott.-Mehetünk?-nyújtotta felém a kezét. Eleinte vonakodtam, hogy elfogadjam-e vagy ne, de aztán elfogadtam és elindultunk. Megfogta a kezem, és összekulcsolta ujjainkat. Próbáltam elhúzni a kezem, de nem engedte, inkább még szorosabban összekulcsolta. Harmadik sikertelen próbálkozásom után hagytam az egészet, és csak idegesen fújtattam mellette egy nagyot, amin Ő egy kicsit felnevetett. Ha-ha lehet, hogy neki vicces, de nekem nem annyira. Nem akartam vele kezet fogni, sem megpuszilni, sőt még találkozni sem akartam vele, de legalább tisztázhattuk a dolgokat, amik köztünk voltak. Csak ezért fogadtam el a hívását, de úgy látszik, hogy Ő sokkal többre számított. Idegesített, hogy akaratom ellenére is fogja a kezem ezért egy kicsit erősebben próbálkoztam kihúzni szorításából. Nagy levegőt vette, és jó erősen megrándítottam. A kezem kiszabadult, de én elvesztettem az egyensúlyomat, és a földön kötöttem ki.
-Áúú...a hátsóm.-nyögtem. Alex felém fordult, majd hangosan nevetni kezdett.
-Ha nem akartad volna minden áron elhúzni a kezed, akkor ez nem történt volna meg.-nevetett.
-Ha nem fogtad volna meg akaratom ellenére is a kezem, nem kellet volna kirángatnom, és most nem jajgatnék.-meresztettem rá szemeimet.
-Na gyere!-nyújtotta kezét, hogy segítsen felállni.
-Megy egyedül is.-morogtam, majd felálltam. Alex egyet vont a vállán, majd tovább indult. "Ó, rendben, ha te így hát én is így!" gondoltam magamban, és megálltam egy helyben. Senki nem kényszeríthet, hogy elmenjek valahová, ahová nincs kedvem. Karba tettem a kezeimet, és csak álltam ott. Alex szerintem hallotta, hogy nem lépkedek utána azért visszafordult.
-Most mi van?-nézett rám.
-Semmi!-vágtam rá.
-Akkor meg miért nem jössz?-jött közelebb.
-Nincs kedvem.-vontam meg a vállam.
-Nem értelek...-jött még közelebb. Lassan már egy lépés sem volt kettőnk között.-Az előbb még kéz a kézben sétáltunk, most meg nincs kedved velem jönni.
-Az  előbb nem jó kedvemből sétáltam kéz a kézben, ahogy te mondtad, hanem mert nem engedted el a kezem. Kedvem meg eddig sem volt, de a viselkedésed, még inkább rontott a kedvemen.-magyaráztam, és közben hevesen mutogattam a kezemmel.
-Kendra...azért nem engedtem el a kezed, mert jól esett a közelséged, és azért hívtalak el, hogy megbeszéljünk ezt-azt...de te tudod. Disznó tor nem erőszak.-sütötte le a fejét. Na ez már másabb. Végre egy rendes mondatot is kinyögött mióta itt vagyunk.
-Rendben...mehetünk.-adtam meg magam.
-Akkor?-tartotta karját, hogy karoljak belé. Belekaroltam, és elindultunk. Az út csendben telt. Egyikünk sem szólt semmit, csak ballagtunk  egymás mellett. Annyira ismerősnek tűnt a hely. Már jártam itt abban biztos voltam. Régen voltam itt, de biztos, hogy jártam már itt.
-Erre.-mutatta az utat Alex. Nem szóltam semmit csak követtem, majd minden világossá vált. Hát persze, hogy jártam már itt. Nem is egyszer...az annak a parknak a környéke ahol annyiszor voltam...ha boldog voltam, ha szomorú, vagy ha csak egyedül akartam lenni. Ahogy mentünk egyre közelebb megpillantottam a padod, amibe a nevünk volt vésve. Alex egyenesen a felé vette az irányt, és engemet is húzott maga után. Rengeteg emlék jutott eszembe, amiket nagyon mélyre raktároztam el, mivel van köztünk olyan is, amikre nem szívesen emlékszem. Az emlékek nyílként hasítottak végig az agyamon, és a szívemen. Volt amelyik mosolyt csalt az arcomra, és volt amelyik feltépett egy begyógyultnak hitt sebet. Nem értettem mi történik velem. Alexről úgy beszélek, mintha a szerelmem lenne, az emlékek egyszerűen összezavartak. Jobb lett volna, ha mégse jövök el. Ez a hely csak fájdalmat okozott nekem. Felálltam, és el akartam rohanni, de Alex visszahúzott.
-Mi a baj? Mi történt?-nézett rám csillogó szemekkel. Nem láttam tisztán az arcát, de ki lehetett venni a szemeiből, hogy őt is felkavarja ez a hely. Csak azt nem értettem, hogy miért. Neki állítólag nem jelentett semmit ez az egész, és most mégis...nem értem.
-Semmi...csak az emlékek.-magyaráztam ahogy egyre több emlék tört rám, úgy egyre jobban folytott a sírás. A szemem megtelt könnyel, és éreztem, hogy hamarosan lefolyik az első az arcomon, és akkor nem tudom majd megállítani. El akartam menni innen. Messzire, és minél hamarabb.
-Kendra.-fordított maga felé Alex. Bár ne tette volna mikor a szemébe néztem...áhh elszakadt a cérna, és kicsurrant az első könnycsepp.-Te sírsz?-vágott rémült képet.-Hé, ne sírj, semmi baj.-húzott magához. Szorosan ölelt meg, és simogatta meg a hátam. Jól esett, hogy vigasztalt, de nem igazán segített. Mikor megéreztem az illatát ismét rám tört egy csomó emlék. Nem tudom, hogy mióta vigasztalhatott, mire egy kicsit megnyugodtam. Láttam rajta, hogy Őt is megviseli ez az egész, de nem láttam értelmét az egésznek.
-M-már jobban va-vagyok.-szipogtam.-Miről akartál beszélni?-néztem rá.
-Rólunk.-adta a rövid választ. Ha valaki azt mondta volna pár napja, hogy Alex felkeres, és kettőnkről akar beszélni biztos azt mondtam volna, hogy megőrült, és lelövettem volna, de így...nem hittem a fülemnek.-Kendra, emelte fel a fejem, és kereste a tekintetemet.-Szeretném ha tudnád, hogy én soha nem akartalak bántani. Igazából mindig is szerettelek, csak túl büszke voltam beismerni még magamnak is. Amikor Beckyék felkerestek, és a fejemhez vágták, hogy miattam mentél el, csak azért mondtam, hogy így mindenkinek jobb, és nem is szerettelek, hogy elnyomjam a bűntudatom. Igen, bűntudatom volt amiatt ami veled történt azon az éjszakán...nem tudtam leviselni a tudatot, hogy miattam majdnem meghaltál. Soha. ismétlem SOHA nem akartalak bántani, és mindig is szerettelek, és ,ég most is szeretlek.-halkult el hangja a végére, így az utolsó szavakat csak suttogta. Minden szava víz hangzott a fejemben, és megfordult velem a világ. Eleinte fel sem fogtam amit mondott, de lassan minden szó megtalált, és összeállt a fejemben. Tényleg azt mondta, hogy szeret, de miért csak most? Annyira fájnak a szavai...mért nem tudta előbb elmondani ezt az egészet...miért várt vele fél évet? Ha előbb beismeri  ezt az egészet, akkor talán minden másképp alakul. Ha nem engedi, hogy mindez megtörténjen, vagy ha kicsit jobban figyeltem volna azon az éjszakán, akkor most lehet, hogy nem így ülnénk itt, hanem mint egy boldog szerelmes pár. Ha nem fogadtam volna ezt a szerepet, és nem utaztam volna ide, akkor most Joshhal lennék, és élvezném a társaságát, na meg együtt lennénk, csak Ő meg én...senki más. Ha ma este nem jöttem volna el ide, akkor most nem történt volna meg ez az egész, és nem lennék ennyire összezavarodva.  Az a sok "ha", meg a találgatások. Nekem ez nem megy...nem bírom. Próbálok erős maradni, és élni az életet. Sok gondom volt az elmúlt félév alatt is, és mindig próbáltam erős lenni. Egyszer majdnem az álmom is összetört, és én mégis erősnek mutattam magam. Annyi pofont kaptam már az élettől, egyiket a másik után. Mindig erősnek mutattam magam a családom, és a barátaim miatt. Mindig...soha nem panaszkodtam senkinek, nem bántottam senkit, és tudtom szerint semmi rosszat nem tettem, mégis annyi akadály gördített elém az élet. Még onnan is kaptam pofont ahonnan nem számítottam. És most ez is. Miért nem lehetek egy kicsit boldog? Csak egy kicsit. El kellett szabadulnom innen. Nem tudtam tovább ott maradni. Kicsit ki kellett szellőztetnem a fejem, és nem tudtam Alex közelében.
-Én most el szeretnék menni. Muszáj átgondolnom az egészet.-álltam fel, majd rohantam el. Láttam a szemem sarkából, hogy Alex utánam indul, de aztán meggondolta magát, és inkább csak nézett, ahogyan eltűntem. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Sok megválaszolatlan kérdés, és a legrosszabb az egészben, hogy még magam sem tudtam, hogy mit érzek valójában. 
  Csak mentem céltalanul, és gondolkoztam. Az agyam folyamatosan kattogott, de mégsem jutottam semmire. A könnyeimtől alig láttam, a csendes utcán tisztán hallatszott a lépteim nyoma, és a zokogásom. Tudom, hogy akárhol lehet egy paparazzi aki felismer, és bár még nem vagyok egy nagy híresség, de biztos, hogy nagy port kavarna, ha ilyen állapotban kapnának lencse végre, de nem érdekelt. Csak ki akartam kapcsolni egy kicsit, és nem gondolni semmire. 
  Összerezzentem, amikor a telefonom megszólalt a síri, szinte már rémisztő csendben. Ki kaptam a zsebemből, majd megnéztem, hogy ki hív. Alex volt az. "Felvegyem, vagy ne" kattogott az agyam. Nem vettem fel, inkább lenémítottam, és visszacsúsztattam a zsebembe. 
  Nagyon sokáig sétálhattam, és rengeteget sírtam. A fejem fájt, a szemeim égtek, és jóformán már hangom sem volt. "Gratulálok Kendra, így fogsz holnap megjelenni a forgatáson?" szidtam le magam.
-Úr Isten! A forgatás!-kaptam a szám elé. Teljesen kiment a fejemből. Mondjuk nem is csodálom. Akkor és ott még az sem érdekelt, hogy a karrierem függ ettől. Máskor biztosan ez lenne a legfontosabb, de ebben a helyzetben nem tudtam még arra is koncentrálni. 
  Nem néztem, hogy merre tartok csak sétáltam, ám egy idő után ismerős környékre tévedtem, majd kis idő múlva a házam előtt álltam. Nem akartam be menni, de mivel a telefonomon az óra fél 1-et mutatott, így inkább bementem. Felmentem a szobámba, elővettem a pizsamám, és bementem a fürdőbe, hogy kicsit felfrissüljek. Belenéztem a tükörbe, de amit ott láttam...egy roncs voltam. Kócos haj, lefolyt smink, kisírt szemek, sápadt arc. Ez nem én vagyok. Erőt kell vennem magamon, és szembenézni az akadályokkal. Beálltam a tus alá, és megengedtem a vizet. A víz cseppek ahogy végig folytam a testemen szinte égettek. Imádok tusolni, épp ezért majdnem egy órán át a tus alatt álltam, és hagytam, hogy a víz lassan elmossa minden bajomat, gondolatomat. Tudom, hogy egy kicsit hülyén hangzik, de mindig megnyugtatott a víz. Imádok esőben sétálni, vagy ha csak érzem, hogy vizes lehetek. Mintha minden bajomat elmosná, és jó messzire vinné. Kár, hogy ez nem megoldás, mivel egyszer mindennel szembe kell nézni.
  Miután kellő képen tisztálkodtam bebújtam az ágyba, és álomba forgolódtam magam. Lehet, hogy a sok sírás miatt, vagy a jó meleg víz hatására, de nagyon hamar elnyomott az álom, és így legalább nem agyaltam egész éjjel. 
  
  Reggel mikor felkeltem, azt hittem, hogy egész csak egy rossz álom volt. Ezt az illúziót a tükörképem rombolta szét, mivel mikor tükörbe néztem magamra sem ismertem. Nem volt annyira vészes mint az éjjel, de elég durva volt. A szemeim bedagadva, az arcom sápadt. Ha valaki így látott volna, biztos megijedt volna, és többet London közelébe sem jön. Tényleg ramatyul festettem. 
  Elővettem egy nem is túl elegáns, de nem is itthoni ruhát, majd felöltöztem. Egy kis sminket is felkentem, hogy takarjam a karikákat a szemem alatt, és hogy ne nézzek ki félhalottnak. Elkészültem, majd megvártam, míg Carla értem jön. Amíg várakoztam elővettem a telefonom, és megnéztem, hogy ki keresett. 10 nem fogadott Alextől, 3 anyától, és 2 Joshtól.  
   Felhívtam Josht, és megnyugtattam, hogy minden rendben van. Nem mondtam Alxről semmit, bár el kellett volna mondanom. Egyszerűen nem volt bátorságom róla beszélni. Tudom, hogy rosszul tettem, hogy elhallgattam, de majd Ő is megtud mindent. Josh után anyáékat is felhívtak akik már nagyon aggódtak értem. Őket is megnyugtattam, és megígértem, hogy nem csinálok semmi őrültséget. Beszéltem nekik Alexről? Na ná, hogy nem.... Jól tettem, hogy elhallgattam? Persze, hogy nem, de nem akartam Őket ezzel fárasztani. Én akartam Londonba jönni, és most viselnem kell a következményeit. C'est la vie...ilyen az élet. 
  Mivel hamarosan kellett érkezzen Carla, így összeszedtem magam, és a gondjaimat jó mélyre temettem. Nem akarom, hogy bármi is kiderüljön...az én problémám, és kell megoldjam. 
  Csengettek ezért egy nagy mosolyt varázsoltam az arcomra, és leballagtam, hogy ajtót nyissak. A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, és rácsaptam az ajtót. Nekidőltem, majd lecsúsztam a földre.
-Kendra, engedj be...kérlek!-döngette az ajtót.
-Menj el kérlek!-kérleltem a fejem az ajtónak döntve.-Időre van szükségem, kérlek Alex hagyj magamra.-temettem arcom kezeim közé.