41.rész

       **Josh szemszöge**

  Valahol a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy annyira tökéletes minden, hogy ez már nem lehet a valóság. Hát nem is volt az...Egy álomban éltem, amiből ma ébredtem fel. A történtek ellenére én még mindig totálisan szerelmes voltam Kendrába, és bíztam benne, hogy az egész csak egy félreértés. Sajnos mégsem volt az...a saját szememmel láttam amint megcsókolta Kendra azt a mitugrászt, és én hülye még most is abban bízom, hogy az egész csak egy félreértés.
   Egyre hűvösebb lett az idő, és Monica még mindig nem jött. Nem akartam megint felhívni, mert biztosan nyomós oka van arra, hogy késik. Leültem egy másik padra, mivel annak a padnak már volt "tulajdonosa" és én nem akartam belerondítani a képbe. Csak ültem és vártam...


    **Kendra szemszöge**

  Már megint mindent elrontottam. Josh azt hiszi, hogy én csókoltam meg Alexet, és hogy van valami köztünk. Nagyon téved...nincs köztünk semmi, és nem is lesz. A hátam közepére sem kívánom őt, nem hogy még érezzek is iránta valami mást. Ő az aki nem tudja felfogni, hogy nem akarok tőle semmit, és akkor lennék a legboldogabb, ha végre kilépne az  életemből.
  Nagyon belemerültem a gondolataimba, amiből a csengő hangja rángatott ki. Reméltem, hogy Josh jött vissza, és mindent megbeszélhetünk. Rohantam kinyitni az ajtót, ám nem Josh volt az hanem Monica. Csípőre tett kézzel állt az ajtóban, és nem tűnt túl boldognak.
-Mégis mit csináltál már megint?-tolt félrébb és jött be, miközben számon kért.
-Mi? Hogy én mit csináltam? Ez nekem magas.-értetlenkedtem.
-Jajj ne tedd már a hülyét.-legyintett.-Josh hívott, hogy baj van, és hogy éjszaka aludhat-e nálunk. Tudni szeretném, hogy mit csináltál vele.-ordított. Nem értettem, hogy miért van ennyire kiakadva amikor az egészhez semmi köze sem lenne, csak Josh már el kellett neki panaszolnia.
-Állj! Először is, mit képzelsz te, hogy csak úgy ide jősz és ordítasz nekem? Másodszor meg: semmi közöd az egészhez, és nem értem, hogy Josh miért veled beszéli meg az ilyeneket, amikor tényleg nem tartozik rád!-háborodtam fel. Az azért már tényleg durva, hogy Monicát küldi, a helyett, hogy nézne szembe a problémákkal és hagyná, hogy elmondjak mindent.
-Talán azért beszéli meg velem ezeket, és nem veled, mert veled már nem lehet normálisan beszélni.Teljesen el vagy szállva magadtól, és nem érdekel senki, mindenkin csak úgy gázolsz át. Most azt hiszed, hogy nagyon menő vagy, mert egyszerre két fiú is fut utánad, és egyszerre kettővel játszadozol. Te ezt menőnek tartod de én az ilyen lányokra más szót ismerek.-húzta fel a szemöldökét nagyképűen.
-Azt akarod mondani, hogy én egy...
-Azt.-vágta rá, majd elindult ki a házból.
-Csak egy pillanat.-rántottam vissza.-Nem értem, hogy miért véded annyira Josht, de biztosan megvan ennek is az oka...vagy tévedek?
-Nem mindegy neked? Te úgy is csak játszadozol vele, ahogy mindenki mással.-rántotta meg a vállát és nekem ekkor telt be a pohár. Hírtelen felindulásból lekevertem egy óriási pofont.
-És most takarodj a házamból!-ordítottam, majd becsaptam utána az ajtót.

   Nem tűröm, hogy le k...ázzanak. Azt sem tudja, hogy mi az igazság, és máris levonja a következtetést. Nincs szükségem ilyen barátnőre. Köszönöm, de nem kérek belőle.


  **Monica szemszöge**

  Talán tényleg kicsit durva voltam Kendrával, de csak az igazat mondtam. Teljesen megváltozott, mióta visszajött Londonba. Mintha kicserélték volna. Flegma lett, és mindenkivel bunkózik. Szegény Josh is átutazta a fél világot, erre mit lát?...Hogy a drága Kendrája egy más srác szájában turkál.
  Ja és hogy miért védem annyira Josht? Csak mert tudom, hogy milyen érzés, ha játszadoznak veled, ha semmibe vesznek, és teljesen átérzem a helyzetét. Semmi több mi csak barátok vagyunk, akik ha kell kiállnak egymásért, ha kell segítenek egymásnak. Szerintem ez az igazi barátság, és bár ha most talán Kendra nem is érti az egészet, de talán majd rájön, hogy mindent csak az ő érdekében tettem, és nem rossz indulatból.

  Épp a park felé tartottam, amikor hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, és utánam rohan. Megtorpantam, de aztán megpillantottam Kendrát, és tudtam, hogy nem eshet vele bántódásom.
-Monica!-lihegett utánam.-Állj már meg kérlek.-állt meg egy pillanatra, majd futott felém. Mikor hozzám ért leült a földre, és próbálta visszaállítani a légzését a megszokott ütemre. Én csak álltam felvont szemöldökkel, és vártam, hogy mi volt annyira fontos, hogy lefutott miatta majdnem egy fél maratont. Vártam, de nem szólt semmit, csak felhúzta a térdeit, ráborult és csenben ült tovább. Gondoltam, hogy csak a godolatait szedi össze, de mikor hangos zokogásba tört fel teljesen lefagytam. Két lehetőség között vacilláltam. Vagy leülök mellé, és megpróbálom megvigasztalni, vagy a harag miatt amit iránta érezek megfordulok és tovább megyek. Végül is az elsőt választottam, leültem mellé, és szorosan magamhoz öleltem.

-Sírj csak nyugodtan...ez megnyugtat.-csitítottam. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, mikor mégis vele maradtam, mert most nagy szüksége van valakire aki mellette áll és megvigasztalja.
-Annyira sajnálok mindent, de én nem így akartam. Ha tudnád mióta folyton magamba az érzéseimet, és hogy igazából mi is van bennem, egész máshogy látnád ezt az egészet. De nem tudod, senki sem tudja.-szipogta.
-Mond el, hátha tudok neked segíteni.-emeltem fel fejét, és néztem mélyen a szemébe. Kendra csak bólintott, majd vett egy nagy levegőt, és mesélni kezdett. Elmondta, hogy igazából mi zajlik le benne, és a viselkedése csak azért volt ennyire felszínes, hogy elnyomja az igazi érzéseit. Komolyan mondom, hogy a végén én éreztem magam borzalmasan, mert az egészből semmit nem vettem észre. Borzalmas baránő voltam.
-Sajnálom, sajnálok mindent, és bocsánat azokért a dolgokért, amiket a fejedhez vágtam.-hajtotta ismét le a fejét, mikor befejezte mondandóját.
-Kendra...-kerestem a tekintetét.-Nézz rám. Nem kell bocsánatot kérned. Inkább én vagyok az aki hibázott. Észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel, de nem vettem. Segíthettem volna, de nem tettem. Ne haragudj rám.-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Ugyan már, dehogy haragszom.-Jelent meg egy halvány mosoly az arcán.-Mindent el kellett volna mondanom, de nem tudtam. Csak gyűlt bennem, és most kitört belőlem. Nem akartalak a gondjaimmal fárasztani, de muszáj volt elmondanom valakinek. Egyszerűen megőrjítettek a gondolataim.
-Te nem vagy normális! Mi az, hogy fárasztani a gondjaiddal? Te soha nem fárasztanál, sőt örülök, ha elmondod nekem, mert akkor tudom, hogy bízol bennem.
-Igazad van...sajnálom.-tápászkodott fel, és tartotta a kezét, hogy segítsen felállni. Elfogadtam a segítségét, és mikor felálltam szorosan magamhoz öleltem. Már nem haragudtam rá egy cseppet sem, inkább sajnáltam Őt amiért ennyi problémával kellett szembe néznie. 
  Megnyugtattam, hogy beszélek Josh fejével, és megpróbálok segíteni neki, hogy helyre hozzuk, azt ami még 
menthető. Kicsit megnyugodott Kendra, majd elsétált haza. Egy kis ideig figyeltem, hogy nehogy valami baja essen, de mikor láttam, hogy már majdnem otthon van én is elindultam a parkba, mivel már várt rám Josh. 

  Amikor megpillantottam Josht egy padon ülve, és épp a könnyeivel küszködött, a szívem összeszorult. Soha nem akartam senkit így látni, és én épp ezért féltem annyira a szerelemtől. Nem akartam én is csalódni, mert az egy rettenetes, és fájdalmas dolog, és ha a szerelem ennyire fájdalmas...köszönöm, de én nem kérek belőle. 
  Josh felemelte a fejét, mikor meghallotta, hogy felé tartok. Rám nézett, majd felállt, és szorosan megölelt. Éreztem, hogy egy pár könny a vállamra esett, és a blúzom lassan elitta azokat.
-Azt hittem, hogy elfelejtkeztél rólam.-húzódott el, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Dehogy felejtkeztem el rólad, csak egyszer beszélnem kellett Kendrával.-magyaráztam. Kendra nevének hallatára csal elfordította a fejét, és visszaült a padra.
-Na és mit hazudott össze? Mit tudott megint kitalálni?-kérdezte hűvösen. 
-Elmondott mindent.-válaszoltam.
-Mindent? Na azt nem hiszem, vagy ha el is  mondta, de nem az igazat.-vágta rá gúnyosan.
-Légyszíves hallgass meg, és majd azután eldöntöd, hogy hiszel neki, vagy nem.
-Jó legyen.-vonta meg a vállát, majd kíváncsiságot színlelve nézett rám. Leültem mellé, majd elkezdtem mesélni, az elmúlt fél óra eseményeit.
-Miután felhívtál, elmentem Kendrához, és nagyon összevesztünk. Rengeteg sértő dolgot vágtunk egymás fejéhez, majd elrohantam a park felé, de Kendra utánam jött. Megállított, és könnyek között elmesélte az egész történetet, ami Londonba jövése után történt. Elmondta, hogy Alex nem hagyja békén, zaklatja, hogy mindig menekült előle, és hogy most is váratlanul jelet meg nála, és Ő csókolta meg. Kendra megpróbált elhúzódni tőle, de Ő nem engedte. Így te csak azt láthattad, hogy csókolóznak....-elmondtam neki mindent, az elejétől a végéig, és láttam Josh arcán, hogy hisz nekem. Végre megvilágosodott előtte is, hogy Kendra miken ment keresztül, és hogy neki most az a dolga, hogy mellette legyen, és támogassa Őt. 
  Mikor a kis monológom végéhez értem szó nélkül felállt, és elszaladt a parkból. Tudtam, hogy Kendrához megy, és hogy most végre minden rendbe jön...legalább is reméltem.