38.rész

   **Kendra szemszöge**

-Felvétel!-kiáltotta a rendező. A kamerák forogtak, és én megmoccanni sem tudtam. A pillantásomat Calra, és Alex között jártattam. Carla bíztatóan mosolygott rám, Alex viszont...Ő ugyan olyan rémült képet vágott mint én. A másodpercek rohantak, a kamera forgott, és én még mindig egy helyben álltam, és valósággal ereszkedtem az idegességtől.
-Állj!-kiabált a rendező.-Ez így nagyon nem lesz jó!-fordult felénk.-Mégis mit csináltok? Ez csak egy csók! Nem olyan nagy ügy! Ne csináljátok már ezt!-osztott ki minket.
"Na persze, ez csak egy csók...szerinted! Nekem ez egy harc, amit úgy néz ki, hogy elvesztettem!" feleseltem vissza, de persze csak gondolatba. Nem voltam annyira bátor, hogy hangosan kimondjam. Na meg persze nem is akartam mindenkivel megosztani a gondjaimat.
-Elnézést.-motyogtam.
-Előröl.-intett.-És most szeretném, ha csinálnátok is valamit.-sandított még egyszer ránk.-Felvétel.-mormolta unottan.
 Alexnek csupa 2 vagy 3 mondata volt. Az első mondatával harcolta ki magának a pofont. Elhangzott a mondata, majd jó erősen pofon vágtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnáltam, amiért megütöttem. Igazából jól esett, hogy megüthettem, de azt is tudom, hogy soha nem ütem volna meg, ha nem lett volna ez a szerep. Alex először meglepődött, de mivel tudta, hogy a szerep kedvéért ütem meg, így belenyugodott. Ha tudná, hogy igazából élveztem, és még egyszer megütném, ha lehetne...csak sajnos nem lehetett. Ez a pofon olyan volt, mintha végre megtorolhatnám azt a sok fájdalmat, amit Ő okozott neki. Ha viszont így akarnám visszaadni, akkor talán nem csak egyet kapott volna.
-Utálni akarlak...de nem tudlak.-hangzott el második mondata is.-Nem tudlak, mivel nagyon szeretlek.-suttogta, majd közelebb hajolt hozzám. Lassan közeledett, majd óvatosan tapasztotta ajkát az enyémre. Lágyan csókolt, de mégis szenvedélyesen. Teljesen megbabonázott a csókja. Nem akartam elutasítani vagy ellenkezni, csak visszacsókoltam.
-És ennyi.-állították le a kamerákat.-Ez már sokkal jobb volt. Tökéletes.-.jött közelebb Paul, a rendező, majd kettőt tapsolt.-Mondtam, hogy nem olyan nagy dolog.
  Igazából nagyon is nagy dolog volt számomra ez az egész. Ha valaki látta volna az én szemszögemből egész más véleménnyel lenne, de nem várhatom, hogy megértsenek, mivel nem tudják az igazságot. Rettenetes éreztem magam a csók miatt. A szívem sajgott, és tudtam, hogy nem kellett volna visszacsókolnom. Tudtam, de ennek ellenére visszacsókoltam. Egy szörnyeteg vagyok. Nem leszek képes ezek után Josh szemébe nézni. Ő bízott bennem, és és elárultam. Tudom, hogy sokak szemébe nem olyan hű de nagy dolog egy csók, de szerintem igen is az. Egy csók is lehet sors döntő...és ez a csók csak még jobban összezavart.
-Emberek, máról ennyi. Mindenki fantasztikus volt, köszönöm.-nézett végig a társaságon Paul. Végre, végre vége...talán ha még egy percet kellett volna ott maradnom elfog a sírás, és minden kiderült volna.

**Josh szemszöge**

  Éppen a TV előtt ültem, és valami irtó unalmas filmet bámultam, amikor hírtelen egy szörnyű érzés uralkodott el rajtam. Nagyon rossz érzésem támadt. Nem kaptam levegőt, a szívem összeszorult, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tudtam, hogy valami baj történ, és azt is tudtam, hogy kivel...Kendrával.
Fogalmam sincs, hogy én miért éreztem ezeket, de az érzés önmagáért beszélt. Felkaptam a telefonom, és tárcsáztam.
-Szia!-szólt bele a telefonba vidáman Becky.
-Szia! Volna rám egy kis időd?-kérdeztem elfojtott hangon.
-Persze, hogy van, de mi van veled? Valami baj van?-kérdezte egész más hangon. Hangja egyik percről a másikra nagyon megváltozott. Eltűnt belőle a vidámság, és helyébe aggodalom szökkent.
-Majd minden elmondok. Fél óra múlva a parkban...tudod melyikben megfelel?
-Persze...akkor ott. Szia.-köszönt el, majd bontotta a vonalat. Ledobtam mellém a telefonom, majd kifejezéstelen arccal bámultam ki a fejemből. Hírtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd kirohantam a házból. Ki kellett kicsit szellőztetnem a fejem, ezért még mielőtt találkoztam Beckyvel sétáltam egy kicsit.
 A szívem mintha ketté hasadt volna, úgy éreztem. Nem értettem az egészet, de tudtam, hogy nem véletlenül tört rám ez az érzés.
  Elég hideg volt, és az eső is szemerkélt, így a hangulatomon még ez is csak rontott. Kendra nélkül amúgy is elveszett voltam, de most még ez is. Mivel már ott volt az idő, és Becky már várhatott is rám, összeszedtem magam, és elindultam a parkba. Becky egy padon ült, nekem háttal, és így annyira hasonlított Kendrára. Már elhittem, hogy tényleg ő ül ott, és szinte repültem a pad felé, amikor Becky megfordult, és lerombolta illuzíómat. Ne értsetek félre, mert Becky igenis szép, és rendes csaj, de...nem Kendra. Ő csak egy jó barát, akit már nagyon régen ismerek, és akiben teljesen megbízom.
-Szia!-erőltettem arcomra egy halvány mosolyt. Tudom, hogy nem vagyok tehetséges az emberek átverésében, és egyből látszik rajtam, ha valami nincs rendben, de azért próbáltam palástolni. Úgy láttam, hogy Beckyt meggyőztem, és ő is elmosolyodott.
-Szia.-nyomott két puszit az arcomra.-Miről szerettél volna beszélni?-tért a lényegre. Vagy nagyon kíváncsi volt, vagy csak hamar le akarta tudni ezt az egészet. Kicsit furcsának találtam, ezért meg is említettem.
-Hova ez a nagy sietség? Talán valami dolgod van?-ráncoltam homlokom.
-Nem, dehogy is.-tiltakozott.-Erről szó sincs, csak szerintem neked is jobb, ha végre kibeszéled magadból.-magyarázkodott.
-Értem. Már megijedtem, hogy ekkora teher vagyok.-sóhajtottam egy nagyot, és fájdalmasat.
-Hé, erre ne is gondolj. Azért vagyunk barátok, hogy meghallgassuk egymást, és segítsünk a másiknak.-nyugtatott.-Na de most már tényleg ki vele? Mi bánt?-tette fel ismét a kérdést.
-Becky, és félek.-vallottam be.-Félek, hogy elveszítem Kendrát. Annyira rossz érzésem van. Tudom, hogy történt valami...csak azt nem, hogy mi. Érzem, hogy valami nincs rendben. 
-Josh.-nézett rám, miután befejeztem mondandómat.-Tudod, néha én is ezt érzem, félek, hogy elveszthetem a legjobb barátnőmet. Félek, hogy soha többé nem fogom látni, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy azt kérte bízzunk benne, és én ezt teszem. Bízok benne, és remélem, hogy tudja mit csinál.-nézett mélyen a szemembe.  Nagyon meggyőző volt, és tudtam, hogy igaza van, de azok a fránya kétségek nem hagytak nyugodni. Tudom, hogy bíznom kell benne, és tudom, hogy mindig tudja mit csinál...de az a rossz érzés nyomaszt, és nem múlik, inkább erősödik...napról-napra.

**Becky szemszöge**

  Rosz volt látni, hogy Josh mennyire szenved. Tudom mit érez, mert én is minden nap megvívok magammal egy kis harcot. Általában én nyerek, de van, hogy a kétségek hatalmasabbnak, és erősebbnek bizonyulnak. 
Ezeken a napokon előveszem a Kendrávak közöss képeket, emlékeket, és elnézegetem. Ez mindig erőt ad, és tudom, hogy bizhatok benne. Nem hiszem, hogy valami a barátságunk közé állhat, mivel nagyon erős a mi barátságunk...sok mindent túl élt már.
-Köszönöm, hogy meghallgattál, és segitettél.-törte meg a csendet Josh. Elkergettem gondolataimat, majd ránéztem.  Látam a szemében, hogy már nem annyira meggyötört, és elkeseredett, mint amikor idehívott.
-Ugyan már ez természtes.-legyintettem. Tényleg nem éreztem tehernek, és nem esett nehezemre meghallgatni Őt. Az egyik legjobb barátom, és a barátért mindent...vagy nem? De.
-Nagyon sokat számít nekem, hogy mellettem állsz, ész átsegítesz ezen az egészen.-ölelt magához.
-Hidd el, hogy tudom mit érzel, és próbálok majd mindenben segíteni.-öleltem meg én is.
  Az idő elég hűvös volt, és esni is készült. Egy hideg fuvallat ért el hozzám, mely hatására kirázott a hideg, és dideregni kezdtem.
-Gyere, menjünk még mielőtt megfázol itt nekem.-húzott fel Josh.-Nem akarom, hogy miattam legyél beteg.
-Nem leszek beteg...remélem.-álltam fel.-De most már igazán mehetnénk, mert kezdtem fázni.-húsztam össze a kabátomat magamon. Elindultunk haza, és mivel egyfelé lakunk, így hazáig beszélgettünk. Nagyon jó fej, és kedves srác. Jó barát, és remélem, hogy Kendra megbecsüli. 


**Kendra szemszöge**

  Végre hazaértem, és egy kisebb hiszti roham tört rám. Az elmúlt nap feszültségét ki kellett adnom magamból. Lehajítottam a táskám, a cipőm és a kabátom egy kupacba, majd felrohantam a szobámba, és jó erősen becsaptam az ajtót. Még az ablakok is belerezegtek. Belebújtam egy párnába, majd zokogni kezdtem. Miért van az hogy mindig én kerülök bajba? Már egész kis korom óta mindig csak velem volt a baj. Ha valaki elesett az azért volt, mer én löktem fel persze csak véletlenül, de akkor is én voltam, ha valaki szomorú volt, annak általában én voltam az oka, és ez még mostanra sem változott. Menthetetlenül szerencsétlen vagyok...profi vagyok abban, hogy hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, vagy átgázolni másokon. Akaratom ellenére is, de minden bajhoz közöm volt. Na most meg ez is. Tudom, hogy ha kiderül mit tettem, azzal nem egy embernek fogok fájdalmat okozni. Nem egynek, és nem is kettőnek. 
  Felkeltem, majd beballagtam a fürdőbe. Becsuktam az ajtót, majd neki dőltem, és lecsúsztam rajta. Hosszú percekig csak ültem ott, és bámultam egy pontot. Mikor már nem tudtam mit csinálni oda vánszorogtam a tükörhöz, és megnéztem, mennyire nézhetek ki vészesen. Jobb lett volna ne látnom, mivel a látvány nagyon felkavart, és újabb könnycseppek gördültek le az arcomon.
-Na ebből elég!-kiabáltam a tükörbe. Felkapatam egy parfümös üveget, és amilyen erővel csak tudtam nekidobtam a tükörnek. Az üveg több apró darabra tört, és hangos csörömpöléssel hullt a földre. A tükrön meglátszott az üveg helye, amiből több törés vonal indult ki. A parfüm végig folyt a felületén, és úgy nézett ki mintha az is könnyezne. Erőt vettem magamon, letörültem a könnyeimet, majd ismét a tükörbe néztem. Hasonlított a szívemhez. A szívemhez is odadobtak egy nagyon kemény tárgyat, ami apró darabokra törte, és ezt az arcom is jól tükrözte. 
  Sápadt voltam, és úgy néztem ki mint egy mosómedve az elkenődött sminkemmel. Őszintén, a halál szebb volt nálam abban a pillanatban. Megengedtem a csapot, amin jéghideg víz folyt, majd a fejem benyomtam alája. A hideg víz végigfolyt a hajamon, az arcomon, és bár hideg volt, mégis égette a bőröm. Hagytam, hogy teljesen elázzon a hajam. majd megráztam a fejem, és megtörültem az arcomat. A már amúgy is brutálisan elkent sminkemet akkor még jobban szétmaszatoltam az arcomon, majd addig súroltam a törülközővel, amíg le nem jött az arcomról. 
-Gratulálok Kendra, már megint jól elintézted!-szidtam magam a széttört tükörbe bámulva.-Ha mással történne mindez, csak egyet vonna a vállán, majd menne tovább. De nem, te nem tudod ilyen könnyen túl tenni magad rajtam. Őrlődsz, hisztizel, és tönkre teszed magad! Megéri ez neked?-néztem farkas szemet tükörképemmel.-Na ná, hogy nem!-nevettem fel keserűen. Nem a helyett, hogy élném az életem, és leszarnék mindent inkább az őrületbe kergetem magam, a hülye gondolataimmal. Ez vagyok én. Aki még nem ismert annak elmondom, hogy ez vagyok én.-Az élet megy tovább.-sóhajtottam. Még csak most vettem  észre, hogy milyen jól eltársalogtam egyedül...tényleg kezdek megőrülni. Ezen a gondolaton akaratlanul is elmosolyodtam, és talán az elmúlt pár napban ez volt a legőszintébb mosolyom. A mosolyt kuncogás követtem, majd nevetés, és végül mint egy őrült úgy röhögtem. Nem tudom mit találhattam ennyire viccesnek, de ez valahogy jobban esett, mint a folyamatos sírás. Ha valaki látott volna biztos hülyének néz, mivel kisírt szemekkel, csurom vizes hajjal röhögök, és azt sem tudom, hogy min. Talán az életemen, talán a hibáimon, talán a viselkedésemen nevettem, vagy lehet, hogy szimplán elfogytak a könnyeim, és csak így tudtam kitombolni magam. Igazából nem is érdekelt, hogy miért nevetek, csak egyszerüen élveztem az az érzést, amikor valamin önfeledten tudok nevetni, mivel az elmúlt pár héten, vagy hónapban nem volt rá lehetőségem, és okom sem...
  Mikor végre abbahagytam a röhögést, elővettem egy seprűt, és egy lapátot, és összeakartam takarítani a szilánkokat. Épp szedtem össze a darabkákat, amikor a lábam megrogyott, és belestem egy nagyobb szilánkba. 
-Ez nem lehet igaz!-háborogtam. A történelem megismétli önmagát....

37.rész

   Monica tényleg nagyon jó barátnő, és bár nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, mégis nagyon jól kijövünk. Jól esett, hogy átjött, és elterelte a gondolataimat. Bár Ő nem tudja nagyon sokat segített nekem azzal, hogy meglátogatott, és velem töltötte a délutánt. Hálás vagyok ezért neki, és megpróbálom meghálálni.
  A délutánom nagyon jól telt. Rengeteget nevettünk, és egy percre sem gondoltam a rossz dolgokra. Csak élveztem az életet. Talán ez hiányzott annyira az életemből. Az, hogy egy jót nevessek, és kikapcsolódjak. Monica gondoskodott a jó hangulatról, és nem hagyta, hogy egy percig is unatkozzak. Ez volt életem egyik legjobb délutánja.
   Sajnos hamar el kellett menni, mivel a hívták a szülei, de megígértettem vele, hogy még megismételjük ezt a délutánt. Annak ellenére, hogy ismét egyedül maradtam nem éreztem már magányosan magam, és nem voltam szomorú. Valahogy ez az egész úgy tűnt mintha nem is velem történne, hanem valaki mással, és én csak úgymond "nézője" vagyok. Nem akartam ezen agyalni, és nem is tettem, hanem inkább zenét raktam, és miközben kitakarítottam egy kicsit, azokat dúdoltam, és táncikáltam is egy kicsit. Imádok táncolni, és szerintem tudok is egy kicsit. Nem vagyok egy profi táncos, de azért nem panaszkodhatom. 
  Igaz a mondás, hogy telik az idő, ha az ember jól érzi magát, mert nagyon elrepült az idő, és korán le akartam feküdni, mivel másnap kemény nap elé néztem.
  

    Nagyon korán ébredtem, és ez talán az izgatottság miatt volt. Rég vártam már erre a napra, és most, hogy eljött...még most sem tudom elhinni, hogy itt vagyok, és épp az álmom megvalósításán dolgozom. Felültem az ágyban, majd megnéztem a telefonom. Még csak fél hét volt. Ilyen sincs gyakran, hogy ennyire korán már ébren vagyok. Mindig is a délig alvók "klubját" erősítettem, és ezen ha akarnék se tudnék változtatni.
Kimászta az ágyból, és nagyot nyújtózkodtam. Ezt szeretem a legjobban az egészben. Egy jó nagy nyújtózkodás. 
-Gyerünk Kendra csináld meg!-bíztattam magam, majd bementem a fürdőbe, és kicsit rendbe szedtem magam. 
  Felkaptam magamra egy egyszerű, pánt nélküli ruhát, amely a mellénél fehér, és az alja fekete. Ez az egyik kedvenc ruhám, és bízom abban, hogy szerencsét hoz. A hajamat begöndörítettem, egy kis sminket is kentem magamra, és indulhattam is. Csak egy baj volt. Még nagyon korán volt. Volt még egy teljes órám, amíg jött Carla. Mivel nem tudtam mit csinálni, így elővettem a telefonom, és felhívtam anyáékat.
-Szia kicsim.-szólt bele álmosan a telefonba anya. Hupsz, elfelejtettem, hogy még nagyon korán van, és még lehet, hogy alszanak. 
-Jujj, bocsi anya, gondolom felébresztettelek.-szégyelltem meg magam. Nem akartam zavarni, csak gondoltam, hogy úgy is rég beszéltünk, és ez egy jó alkalom lett volna a társalgásra. Csak figyelmen kívül hagytam egy aprócska bökkenőt. Ugyanis elfelejtettem, hogy vannak még normális emberek, akik nem babukkolnak hajnalban, és nem támad kedvük telefonálgatni.
-Jól gondolod...-motyogta anya.-Ne miért hívtál? Valami gond van?
-Nincs semmi, csak nem tudtam aludni és...
-És gondoltad, hogy másnak sem hagyod.-szólt közbe anya. Hallottam a hangján, hogy nem sértésnek szánja, inkább viccnek.
-Valahogy úgy.-túrtam bele a hajamba zavartan.-Na akkor nem is zavarlak tovább. Majd még beszélünk. Puszi.-kezdtem búcsúzodni.
-Te sosem zavarsz, csak máskor kérlek előbb nézd meg az órát, és csak azután hívj fel.-csúfolódott tovább.
-Meglesz.-nevettem fel.-Ígérem.
-Rendben. Vigyázz magadra. Szeretünk.-mondta, majd kinyomta a telefont.
-Én is szeretlek.-motyogtam halkan, és bár tudom, hogy nem hallotta, mégis ki kellett mondanom. 

  Bármelyik percben itt lehet Carla, és végre elkezdjük a forgatást. Végre eljött ez a nap is. Talán ez lesz életem egyik legfontosabb napja. Ha ma minden rendben megy, és jó sikerül minden, végre megnyílnak a kapuk a siker felé. Talán az álmom végre valóra válik.
   Csengettek, és én akár egy kisgyerek, úgy szaladtam az ajtóhoz, majd mielőtt kinyitottam volna vettem egy mély lélegzetet, és lenyomtam a kilincset.
-Szia. Mehetünk?-nézett rám Carla.-De csini valaki.-mért végig.
-Mehetünk, és köszi.-mosolyogtam, majd beültem az autóba. Az út nem volt túl hosszú, de arra elég volt, hogy teljesen túl stresszeljem magam. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból, és éreztem, hogy megmozdulni sem tudok. Carla bátorítóan pillantott felém, és intett a fejével, hogy kövessem. Elindultam utána, de az első lépés után forogni kezdett velem a világ. Megálltam, és mélyeket lélegeztem, majd mikor végre elég erőt gyűjtöttem tovább indultam. Minden felé híresebbnél-híresebb emberek rohangáltak. Az egyik az öltöző felé, a másik a szövegét próbálta...akár a mérgezett egerek, úgy rohangáltak fel-alá. Kezdtem érteni, hogy miért nem fenékik tejfel a színészek élete. Ők is rengeteget kell készüljenek, és sok problémával jár egy film elkészítése is. 

Linda

-Kedra te jössz.-intett mutatott Carla egy székre, ami előtt egy hatalmas tükör volt. Odamentem, majd leültem, és kíváncsian vártam, hogy mi fog következni. Egy fiatal lány jött oda, és nézett rám.
-Szia. Linda vagyok. Én leszek a sminkesed, és a fodrászod.-mosolygott rám.
-Szia. Örülök, hogy megismerhetlek. Kendra vagyok.-üdvözöltem. Egy mosollyal ajándékozott meg, majd a hajammal kezdett babrálni. Egy kicsit hullámosabbá varázsolta az amúgy is begöndörített hajamat, majd egy diszkrét sminket is kaptam. Ezután Carla egy helységbe vezetett, ahol rengeteg szebbnél szebb ruha volt, amik arra vártak, hogy valaki felvegye. Egy velem egykorú, talán pár évvel idősebb lány jött, és vett el egy ruhát. 
-Szia, Kedra vagy igaz?-nézett rám.
-Igen.-biccentettem.

Naomi

-Nagyon örülök, én Naomi vagyok, és én leszek a stylisztod.-mutatkozott be.
-Én is örülök a szerencsének.-mosolyogtam. Felvettem a ruhát, majd kisétáltam az öltözőből, és vártam amíg valaki ad valami utasítást.
-Na hogy vagy?-lépett mellém Carla. Nagyon belemerültem a gondolataimba, és épp ezért egy kicsit megijedtem a hírtelen ott terméstől.
-Azon kívül, hogy majdnem kiugrott a szívem úgy megijesztettél, és hogy mindjárt elájulok annyira félek, egész jól.-fordultam felé kétségbe esett tekintettel.
-Ugyan már kis csaj.-bökött oldalba.-Te is tudod, hogy nincs mitől félned. Nagyon tehetséges vagy, és bízok benned. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.-biztatott. Jól estek szavai, és egy kicsit magabiztosabb lettem. A térgyeim sem ereszkedtek annyira, és nem kapkodtam a levegőt sem. Arra gondoltam, hogy ennél rosszabb úgy sem jöhet, és ha nem is fog sikerülni, de legalább megpróbáltam, és nem kis teljesitmény idáig eljutni. Sok embernek még idáig sem sikerül. Bárhogy is lesz, de ez egy örök élmény marad számomra, és az életem egyik legszebb része. 
-Kezdünk!-kiáltotta el magát valaki. 
 "Komolyan mondom, hogy ha sokat fognak így ijesztgetni hamarosan kiugrik a szívem." morogtam magamban. Nem egy forgatáson vettem már részt, de még mindig nem tudtam megszokni a hírtelen kiáltásokat, és az emberek hírtelen megjelenését. Még mindig furcsa volt nekem, még fél év után is.
 A film érdekesnek tűnt, és már vártam, hogy az én részem is lepörögjön. Nem volt sok szerepem, de nem várhattam el, hogy rögtön egy főszerepet kapjak. A forgatás felénél egy srác lépett be, aki nagyon ismerősnek tűnt. Először nem ismertem meg, de ahogy közelebb ért...Úr Isten. Alex volt az. Teljes egészében.
-Ő meg mit keres itt?-léptem Carlahoz.
-Úgy tudom, hogy a rendező egyik barátja, és ő is fog így jelenetbe szerepelni.-suttogta.-Miért ismered?
-Nem, még soha nem láttam, csak nem tudtam, hogy színészeken kívül más is fog szerepelni ebben a filmben. -Letagadtam még Carla előtt is, hogy ismerem. Hogy miért tettem? Magam sem tudom. Egyre furcsább lettem, és éreztem, hogy változom...de nem jó irányba. Sőt...egyre rosszabb lettem. Hazudtam, tagadtam, és menekültem minden elől.
-Nem is szerepelnek "normál" emberek.-mutatta ujjaival az idéző jeleket.-Ez egy kivételes alkalom. Valami baj lett az egyik színésszel, és ő ugrik be helyette. Nem lesz több az egész, csak egyetlen jelenet. Egy közös jelenet veled.-mutatott rám.
-MI VAN?-kiáltottam fel, menjek hatására mindenki rám nézett.-Bocsánat.-szégyelltem meg magam.-Mi az hogy velem? Miért pont velem?-suttogtam Carlanak.
-Miért zavar ennyire? Ha azt mondtad nem ismered, akkor meg? Egy jelenet, és többet nem is látjátok egymást. Mit parázol ezen ennyire?-hadarta. Igaza volt...ha nem is ismerem akkor meg? Ó, várjunk csak. ..de, mégis ismerem...és ez a baj. Remélem, hogy abban a jelenetben épp leordítom a fejét, vagy felpofozom. Semmi képpen nem akartam eljátszani vele egy romantikus jelentet.
-Melyik jelenetbe szerepel?-ráncoltam homlokom.
-Nem is tudom...talán amikor pofon vágod, majd utána megcsókol...-gondolkozott el. 
 "Ez nem lehet igaz!" őrjöngtem magamban. Végül is a kérésem meghallgatódott, és felpofozhatom, de a folytatás nem tetszik. Ekkor bal szerencsém is csak nekem lehet. Pont amennyire el szeretném kerülni, épp annyira lehetetlennek tűnik. A sors...mondtam már, hogy kifürkészhetetlen, és ezt napról-napra bebizonyítja. 
-De...-akartam tiltakozni, de inkább nem mondtam semmit. Nem akartam, hogy kiderüljön az igazság...azt nem tudom, hogy miért nem, de jobb volt, ha nem tudják. Abban bíztam, hogy Alex sem mond semmit. 

  Az idő csak úgy röpült, és én a percek múlásával egyre izgatottabb lettem. Folyton az kavargott a fejemben, hogy meg kell csókolnom Alexet. Nem tudom, hogy ez neki mennyire jó, vagy mennyire nem, de én nem rajongok az ötletért. Így is elég bonyolult ez a történet, minek bonyolítani? Istenem, mi lenne, ha egyszer nekem is a javamat szolgálná valami? Nem akarok  hálátlannak tűnni, mivel nincs okom az lenni, de egyre inkább ellenem dolgozott mindenki, és minden. A sors, az élet, az emberek, az álmom is lassan kezdett megfolytani. Ha visszamehetnék az időben mindent másképp csinálnék. Messziről elkerülném azt a helyet, ahol Alexbe botlottam, vagyis inkább ő belém, és egy hatalmasat esett. E gondolat közben akaratlanul is, de mosolyra húzódott a szám. Annyira vicces volt a megismerkedésünk. Azután sem láttam többé táncolni. Ha nem találkoztam volna vele, akkor most nem csörgedezne az ő vére az ereimben, és nem kellene ebben a percben is azon aggódnom, hogy meg kell csókoljam...

**Alex szemszöge**

  Eljött a forgatás napja, amin én is meg kell jelenjek, mivel be kell ugorjak egy színész helyett. Nem tudom miért pont rám esett a választás, de a szívem mélyén örültem  a szituációnak. Legalább láthatom Kendrát, és ahogy később kiderült, még meg is kell csókoljam. Eljött az én időm. Most vagy soha.
  Amikor megérkeztem a forgatás helyszínére, és megpillantottam Kendrát...elmesélni sem tudom azt az érzést. Mint mindig most is gyönyörű volt. Hatalmas mosoly ült az arcán...egészen addig, amíg meg nem pillantott engem. Komolyan ennyire visszataszító lenék? Tudom, hogy rettenetesen megbántottam, de sokat változtam egy fél év alatt, és belátom a hibáimat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jóvá tegyem minden hibámat, és kiengeszteljem Kendrát. Szükségem van rá. 
  Szerintem nem tudott arról, hogy én is itt leszek, ezért is érte váratlanul a helyzet, amibe belecsöppent. Láttam, hogy többször is elmosolyodik, majd összeráncolja homlokát. Tudtam, hogy gondolkozik, és azt is tudtam, hogy min. Rajtam, magán, rajtunk...ezen az egészen. Nem egyszer gondolkoztam el én is a történteken. A megismerkedésünkön, ami...hogy is mondjam...nem volt a legzökkenő mentesebb, az kapcsolatunkon. Az elválásunkon. Én is ilyen fejet vágtam közben. Néha felnevettem, vagy csak mosolyogtam az egészen, néha meg a szívem hasadt meg, mivel rájöttem, hogy mennyire elrontottam az egészet.
-Alex, Kendra! Ti jösztök!-zökkentett vissza ez a hang a valóságba. Most jött el az én időm. Talán most lesz az amikor megcsókolom, és mindent megbocsájt, majd boldogan élünk, míg meghalunk. Igen, a mesékben biztosan így lenne, de és nem egy mese, sem egy film. Ez a valóság, ami korántsem annyira nagyszerű mint a mesék világa.
 Vetettem egy utolsó pillantást Kendrára, aki épp mellettem haladt el. Kissé nekem ütközött, elmotyogott egy bocsánatot, azzal tovább ment. Fájt, hogy csak ennyire méltat. Még rám sem nézett. Tényleg nagyon megbántottam, de megbántam, és remélem, hogy majd egyszer erre Ő is rájön.
-Gyerünk, gyerünk!-sürgetett meg a rendező. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd Kendra mellé álltam. A rendező elmagyarázta, hogy mit akar látni, és ott hagyott minket.
-Felvétel!-kiáltotta, majd a kamerák forogni kezdtek...

36.rész

  Igazából senkit sem akartam látni, Őt meg főleg nem. Haragudtam rá, és bár nem tehet semmiről, mivel csak az érzéseit mondta el, és azt, hogy még mindig szeret, de akkor is kissé nehezteltem rá. Hogy miért? Azt még én sem tudom. Talán mert ennyi ideig várt evvel a bejelentésével, vagy, mert mindent elrontott. Ha nem keresett volna fel, akkor most nagy mosollyal az arcomon épp a forgatás helyszínére tartanék. De nem. Mit csinálok a helyett? Itt gubbasztok a földön, és próbálom kizárni mindent a fejemből, és csak felejteni akarok. Nem értem mi van velem. Mindig is egy életerős és vidám lány voltam, és most? A legkisebb dolgokon is kiborulok, és hisztizek. Ha meg nem akkor magamban őrlődök, és egy folytában rágódok valamin. Már régen elvesztettem az irányítást az életem fölött. Talán mikor először jöttem Londonba, vagy mikor találkoztam Alexxel. Nem tudom pontosan, de biztos, hogy ez nincs rendben, és tennem kell valamit ez ellen.
  Mivel nem hallottam zajokat az ajtó túloldaláról, így felálltam, és kinyitottam az ajtót. Alex még mindig ott állt zsebre dugott kézzel a falnak támaszkodva. Ismét rá akartam csukni az ajtót, de megakadályozta. Nagyot sóhajtottam, majd intettem, hogy jöjjön be. Ellökte magát a faltól, és egy reményekkel teli pillantást vetve rám majd követte utasításomat, és be jött.
-Mit akarsz?-kérdeztem nyersen. Tudom, hogy nem okolhatom Őt mindenért, de abban az állapotban nem bírtam türköztetni magam. Muszáj volt kiadnom magamból, és szegény Alex esett "áldozatul".
-Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes szó amit a tegnap mondtam az igaz volt, és nem csak játszani akarok veled. Én tényleg szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
-Ne mond ezt!-kiáltottam rá.-Te már réges-régen elveszítettél. Amikor nem vállaltad az érzéseidet, és ezért inkább elküldtél. Eldobtál, mint egy megunt játékot. El sem hiszed mennyit szenvedtem! A családom, a barátaim, mindenki miattam aggódott, és attól féltek, hogy valami őrültséget teszek. Ha tudnád hány éjszakát sírtam át miattad. Te el sem tudod képzelni mit tettél velem.-ordítottam. Éreztem, hogy a sok düh, és harag ami már nagyon régen gyűl bennem most kirobban, és muszáj kiordítanom magam. Ha nem teszem meg beleőrülök.-Most meg idejössz, és azt mondod, hogy szeretsz! Ha tudnád mennyit vártam arra, hogy egy nap majd ezt mondod nekem. Nem tetted, inkább tagadtad, becsaptál, átvertél.
-Kendra, és...
-Nem, Alex, nem hagyom, hogy félbeszakíts.-vágtam közbe. Nem akartam hallani a magyarázatát, nem akartam, hogy magyarázkodjon. Csupa üres szavak lennének, és nem akarom, hogy megint hitegessen.-Elkéstél!-mondtam egy fokkal halkabban.-Nagyon elkéstél ezzel az egésszel, és tudod mit? Ez mind a te hibád. Én már mást szeretek, egy nagyon jó embert. Teljes szívemből szeretem, és ezen még te sem tudsz változtatni.-magyaráztam miközben egy kicsit megnyugodtam. Már régen kikívánkozott belőlem ez az egész, és azzal, hogy végre kiordítottam magam, megkönnyebbültem, és egész másképp láttam ezt a helyzetet.-Sajnálom.
-Kendra, tudom, hogy elkéstem, és hidd el, hogy nem állt szándékomban bántani téged. Sajnálom.-hajtotta le a fejét.-Ígérem, hogy nem fogok a boldogságod útjába állni. De szeretném, ha tudnád, hogy az érzéseim tiszták, és megmásíthatatlanok.-motyogta lehajtott fejjel.
-Alex, tudom, hogy nem akartál megbántani, és talán én is egy kicsit hevesebben reagáltam, és ezért bocsánatot kérek. Nem volt jogom leordítani a fejed...nem akartalak megbántani, de muszáj volt valahogy kiadnom a felgyülemlett mérget, és dühöt.-mondtam teljesen nyugodtan, és tényleg megbántam már ezt az egészet. Ha visszapörgethetném az időt mindent másképp csinálnék. Ezeket szerintem ismét elmondanám, de nem így. Annyira nyers, és kegyetlen voltam ahogy közöltem vele ezt az egészet. Nem akartam bántani, de így sikerült nem vagyok büszke magamra, de így legalább tudja Alex is, hogy mire számíthat. Remélem, hogy majd egy nap talál egy lány aki szereti Őt, és boldog lesz. Én ezt nem tudom neki megadni, mivel az én szívem Josh tulajdona, és az övé is marad. Ebben senki nem tud eltántorítani.-Szerintem jobb ha most elmész.-indultam az ajtó felé, és nyitottam ki neki azt. Alex csak bólintott, és elindult. Mikor mellém ért még egy utolsó pillantást vetett rám. Ez a pillantás örökre megmarad az emlékezetemben. Annyi fájdalom, és csalódás volt a szemeiben, hogy a szívem is beleremegett. Az a tudat, hogy én voltam az oka az ő fájdalmának kikészített. Hosszú másodpercekig nézett rám. Pillantása rabul ejtett, és erősen bevésődött az emlékezetembe. Elkaptam a tekintetem, amire egy halk sóhajtással reagált, majd lehajtotta fejét és kilépett az ajtón. Lassan csuktam be, és közben Alex távolodó alakját bámultam.
  Mikor már becsuktam és bezártam az ajtót lerogytam a földre, és keservesen zokogni kezdtem. Nem tudom, hogy tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam Alex előtt, de talán az Isten adott neki ennyi erőt, és így egészen addig a percig türtőztetni tudtam magam. Csak sírtam, és sírtam, nem érdekelt semmi, és senki. "Lassan már könnyem sem lesz annyit sírtam" gondoltam el magamban, de ahogy éreztem még jócskán volt könnyem amik egyre gyorsabban folytak végig az arcomon, és pottyantak a földre.
  Ön sajnálatomból a telefonom szakított ki. A kijelzőn Carla neve villogott. Összeszedtem magam, letörültem a könnyeimet, nagy levegőt vettem, majd elfogadtam a hívását.
-Szia Carla.-szóltam bele. Próbáltam normálisan beszélni, és nem szipogni közbe.
-Szia...minden rendben? Annyira furcsa a hangod.-szólalt meg. Na tessék mégis észre vette, és ha még látná hogy nézek ki. Biztos kiverne egy dísz hisztit. Szerencsére nem lássa.
-Igen, minden rendben.-nyugtattam meg. Igazából semmi nem volt rendben, és már megint hazudtam. "Mi történik velem? Én nem ilyen vagyok. Soha nem hazudtam senkinek, és most? Most lassan többet hazudok, mint amennyit lépek." Merültem bele gondolataimba, de Carla hamar visszarángatott a földre.
-Csak azért hívlak, mert ma mégsem lesz forgatás. Ma szabad vagy. Holnap 9-re ott vagyok érted, és kezdődik a kemény munka.
-Rendben. Köszi.-motyogtam.-Szia.-köszöntem el.
-Sziaszia.-köszönt, majd bontotta a fonalat. A szívem mélyén örültem, hogy nem kell mennem dolgozni, de azért kicsit féltem is. Magamat ismerve tudtam, hogy egész nap itthon fogok gubbasztani, és itatom az egereket.
  Valami mégsem fért a fejembe. Hová lett az a Kendra aki mindig is voltam? Vagy az is lehet, hogy az nem is volt az igazi énem, és én ilyen vagyok valójában. Egy törékeny, gyenge és hazug ember, aki kegyetlenül gázol át mások érzésein. Féltem önmagamtól. Nem akartam ilyen emberré válni, de lassan ebbe az irányba haladtam, és nem voltam benne biztos, hogy vissza tudok fordulni, és ismét a régi Kendra lenni.


**Alex szemszöge**

   Nagyon fájt amit Kendra mondott, de teljesen igaza volt. Nem érdekelt, hogy mi van vele, hogy mi bántsa, hogy mit élt át miattam, csak azt néztem, hogy nekem jó legyen. Egy igazi görény vagyok, aki meg sem érdemli Kendrát. Szerencsés srác lehet, aki most vele van, és akit annyira szeret. Bárcsak a srác helyében lehetnék. Tudom, hogy mindent én rontottam el, és ezért egyedül én vagyok a hibás. Nem kellett volna elengednem, de most már késő. Elkéstem, és nem tudok mit tenni.
  Lassan sétáltam haza, és közben végig Kendra szavai víz hangoztak a fejemben.


"-Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes szó amit a tegnap mondtam az igaz volt, és nem csak játszani akarok veled. Én tényleg szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
-Te már réges-régen elveszítettél. Amikor nem vállaltad az érzéseidet, és ezért inkább elküldtél. Eldobtál, mint egy megunt játékot. El sem hiszed mennyit szenvedtem! A családom, a barátaim, mindenki miattam aggódott, és attól féltek, hogy valami őrültséget teszek. Ha tudnád hány éjszakát sírtam át miattad. Te el sem tudod képzelni mit tettél velem."
 
   Már réges-régen elveszítettem, már mást szeret. Nagyon nehéz volt felfognom ezt az egészet. Még soha az életemben nem éreztem ekkora fájdalmat, mint most. Én tényleg nagyon szeretem Kendrát, csak sajnos túl büszke, na megy gyáva voltam beismeri ezt az egészet. "Nem fogom feladni!" határoztam el magamban. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy közel érezzem magamhoz. Nem tudom Őt elengedni, főleg így, hogy tudom, itt van Londonban, és nem kilométerekre él tőlem. Megőrjít az a tudat, hogy ennyire közel van hozzám, de mégis nagyon távol. Hatalmas szakadék tátong köztünk, és minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a szakadékot átlépjem, és ismét Kendra bizalmába férkőzzek.

**Kendra szemszöge**

   Miután már teljesen kitomboltam magam, felmentem a szobámba, és kicsit rendbe szedtem magam. Bár rettenetesen éreztem magam a történtek miatt, mégis megkönnyebbültem valamilyen szinten. Végre elszállt az a sok düh, és csalódottság. A másik oka meg, hogy rengeteg megváloszalatlan kérdésre kaptam választ. Bár még így is van egy jó pár tisztázatlan kérdés, de azért kicsit kevesebb, mint eddig.
  Lementem a nappaliba, készítettem egy kis rágcsálni valót, majd kerestem egy filmet, és azzal próbáltam elterelni a gondolataimat. Nem akartam most valamilyen romantikus filmbe belebonyolódni, így inkább egy horrort kerestem, és indítottam el. Igazából utálom a horrorokat, de most bármi jól jött, ami leköti a figyelmemet. Talán egy kis rettegés eltereli a gondolataimat.

  Már a film felénél járhattam, amikor valami zajt hallottam, a nagy csendben a hirtelen jött zaj nagyon is ijesztően hangzott. Összerezzentem, majd lehalkítottam a TV-t, és hallgatóztam. A zaj megismétlődött. Kintről jött, és úgy hangzott mintha valaki a ház felé sétálna. "Itt a vég Kendra!" pánikoltam. Kikapcsoltam a TV-t, és mozdulatlanul ültem a kanapén. A zaj már nem hallatszott, így egy kicsit megnyugodtam, és egy mélyet sóhajtottam. Épp nyúltam volna a tavirányitó után, amikor valaki csengetett. A csangő hangja még víz hangzott a nagy csendben. Én ijedtemben felszöktem az kanapéról, és a ropit a tállal egyenesen a földre borítottam. Hatalmas csörömpöléssel tört össze a tányér.
-Úr Isten! Kendra jól vagy?-hallottam egy ismerős hangot az ajtó túloldaláról. Megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy nem valami gyilkos akar megölni, hanem csak Monica jött át látogatóba. Fény sebességgel az ajtónál termettem, és mielőtt kinyitottam volna azt egy nagy mosolyt erőltettem az arcomra.
-Jajj, de jó, hogy csak te vagy!-borultam nyakába.
-Neked is szia!-nevetett fel. Elhúzódtam tőle, majd be hívtam.-Itt meg mi a fene történt?-fordult felém felhúzott szemöldökkel, amikor megpillantotta az összetört tányért a nappali közepén.
-Hosszú.-legyintettem.
-Van időm.-grimaszolt.
-Horrort néztem.-vontam meg a vállam.
-És azt nem lehetett volna törött tányér nélkül megnézni? Vagy talán a TV-ből dobták ki?-gúnyolódott.-Ó látom kajástól együtt dobták.-folytatta gúnyolódását.
-Ha-ha! De vicces valaki. Igazából épp a filmet néztem, amikor csengettél, és én ijedtemben elhajítottam a kezemből.
-Hű, ennyire rémisztő lennénk?-gondolkozott el.-Nem is tudtam.
-Nem, nem vagy ijesztő.-öltöttem rá nyelvet.-Csak tudod utálom a horrort, és...érted.-magyarázkodtam.
-Akkor meg miért nézted, ha utálod?-tette fel a kérdést. Jogos. A normális emberek mindig próbálják elkerülni azt amit utálnak, vagy amitől félnek...de én. Na az már más téma. Ebből is látszik, hogy mennyre nem vagyok épeszű. A másik meg az, hogy nem mondhatom el Monicának a történteket, bármennyire is megszeretném osztani valakivel. Majd, ha úgy érzem, hogy itt az ideje mindent elmondok, de...most még nem.
-Ehhez volt kedvem.-vontam meg a vállam.
-Érdekes egy ember vagy te.-lökött oldalba.-Tuti, hogy nem vagy teljesen normális.-rázta a fejét.
-Lehet, de te így szeretsz.-böktem ki hanyagul.
-És még egoista is.-mondta inkább magának mint nekem.
  Nagyon örültem, hogy Monica meglátogatott, így legalább nem egyedül gubbasztottam, és gondolkoztam hülyeségeken. Vele tényleg minden egyszerübbb. Mindennek a jó oldalát nézi, és mindig megtud nevettetni. Persze Becky is hiányzik, és talán ha itt lenne ez az egész meg sem történt volna. Ő biztosan helyre rakna, és nem hagyná, hogy teljesen felesleges dolgokon kattogjon az agyam. Monica is nagyon jó barátnőm, de Becky mindig is ismert, egész kicsi korom óta, és neki jobban megtudok nyílni.
  Monica segített összetakarítani a törmeléket, és mikor kész lettünk vele folytattuk a filmet. Úgy nézhettünk mint két kisgyerek, mivel egy lepedővel takartuk a szemünket, valahányszor rémisztő jelenet volt a filmben. Remélem, hogy én nem kell majd horror filmben szerepelnem. Bár a sors kifürkészhetetlen. Soha nem lehet tudni, hogy mit sodor ellőnkbe, és min kell keresztül menjünk életünk során...

35.rész

    **Josh szemszöge**

   Elment. Tudom, hogy nem örökre ment de ez akkor is. Lehet, hogy tényleg nem jön vissza. Mi lesz, ha kap egy újabb szerepet, és Londonban marad? Nem akarom elveszíteni. Bár megígérte, hogy visszajön, és megkért, hogy bízzak benn, hiszen minden úgy marad köztünk ahogy van, de  mi van ha mégsem? A sors kifürkészhetetlen, és lehet, hogy közénk áll valaki...valaki aki sokkal inkább megérdemli Kendrát. Az elmúlt félév alatt volt időm megbarátkozni a munkájával, ami nem is olyan rossz. Nagyon tehetséges, és kitartó. Szerintem én nem tudnám ezt csinálni, mivel elég önfejű, és türelmetlen vagyok. Csodálom Kendrát, aki nem adta fel, és küzdött az álmaiért. Tudja, hogy mindig mellette leszek, és hogy mindenbe támogatom. Ha egyszer megtörténik amitől annyira félek, vagyis hogy Kendre már nem fog szeretni, én akkor is mellette leszek, és ha csak távolról is, de figyelemmel követem az élete minden percét. Az én érzéseim biztosak, és megmásíthatatlanok. Soha nem tudnék valakit úgy szeretni mint ahogyan Őt. Ő az életem, és ha elveszíteném...nem is tudnám mi lenne velem nélküle. Tudom, hogy ez most kicsit nyálasan fog hangzani, de Ő a másik felem, ha nincs velem a szívem sajog, és állandóan az ő hangja cseng a fülembe, ahogy azt mondja szeret, és hogy bízzak benne.  Bízok is, és tudom,....vagy legalább is remélem, hogy soha nem akarna bántani.
  Még csak most ment el, de már rettenetesen hiányzik...nem tudom mi lesz velem amíg távol lesz tőlem. 2 hónap nagyon hosszú idő, és addig csak telefonon, vagy netten ha beszélünk. Erős leszek, és kibírom...ő is azt szeretné, ha nem lennének kétségeim, és nem is lesznek.


**Kendra szemszöge**

-Szia...Alex.-köszöntem, mikor kinyitottam az ajtót, és megpillantottam. Még mindig nagyon jól néz ki, izmos, és annyira sármos...több mint fél év után is emlékszem arra hogyan nézett ki, de most százszor jobban fest. "Mi bajod van Kendra? megbolondultál?"szidtam le magam gondolatba. Nem értettem magam, hiszen ő volt az aki összetörte a szívemet, és aki elrontotta a vakációmat...most mégis úgy beszélek róla mintha egy félistent látnék magam előtt, akit csak úgy bálványozok....teljesen elment az eszem.
-Szia!-mosolygott.-Mehetünk?-nyújtotta felém a kezét. Eleinte vonakodtam, hogy elfogadjam-e vagy ne, de aztán elfogadtam és elindultunk. Megfogta a kezem, és összekulcsolta ujjainkat. Próbáltam elhúzni a kezem, de nem engedte, inkább még szorosabban összekulcsolta. Harmadik sikertelen próbálkozásom után hagytam az egészet, és csak idegesen fújtattam mellette egy nagyot, amin Ő egy kicsit felnevetett. Ha-ha lehet, hogy neki vicces, de nekem nem annyira. Nem akartam vele kezet fogni, sem megpuszilni, sőt még találkozni sem akartam vele, de legalább tisztázhattuk a dolgokat, amik köztünk voltak. Csak ezért fogadtam el a hívását, de úgy látszik, hogy Ő sokkal többre számított. Idegesített, hogy akaratom ellenére is fogja a kezem ezért egy kicsit erősebben próbálkoztam kihúzni szorításából. Nagy levegőt vette, és jó erősen megrándítottam. A kezem kiszabadult, de én elvesztettem az egyensúlyomat, és a földön kötöttem ki.
-Áúú...a hátsóm.-nyögtem. Alex felém fordult, majd hangosan nevetni kezdett.
-Ha nem akartad volna minden áron elhúzni a kezed, akkor ez nem történt volna meg.-nevetett.
-Ha nem fogtad volna meg akaratom ellenére is a kezem, nem kellet volna kirángatnom, és most nem jajgatnék.-meresztettem rá szemeimet.
-Na gyere!-nyújtotta kezét, hogy segítsen felállni.
-Megy egyedül is.-morogtam, majd felálltam. Alex egyet vont a vállán, majd tovább indult. "Ó, rendben, ha te így hát én is így!" gondoltam magamban, és megálltam egy helyben. Senki nem kényszeríthet, hogy elmenjek valahová, ahová nincs kedvem. Karba tettem a kezeimet, és csak álltam ott. Alex szerintem hallotta, hogy nem lépkedek utána azért visszafordult.
-Most mi van?-nézett rám.
-Semmi!-vágtam rá.
-Akkor meg miért nem jössz?-jött közelebb.
-Nincs kedvem.-vontam meg a vállam.
-Nem értelek...-jött még közelebb. Lassan már egy lépés sem volt kettőnk között.-Az előbb még kéz a kézben sétáltunk, most meg nincs kedved velem jönni.
-Az  előbb nem jó kedvemből sétáltam kéz a kézben, ahogy te mondtad, hanem mert nem engedted el a kezem. Kedvem meg eddig sem volt, de a viselkedésed, még inkább rontott a kedvemen.-magyaráztam, és közben hevesen mutogattam a kezemmel.
-Kendra...azért nem engedtem el a kezed, mert jól esett a közelséged, és azért hívtalak el, hogy megbeszéljünk ezt-azt...de te tudod. Disznó tor nem erőszak.-sütötte le a fejét. Na ez már másabb. Végre egy rendes mondatot is kinyögött mióta itt vagyunk.
-Rendben...mehetünk.-adtam meg magam.
-Akkor?-tartotta karját, hogy karoljak belé. Belekaroltam, és elindultunk. Az út csendben telt. Egyikünk sem szólt semmit, csak ballagtunk  egymás mellett. Annyira ismerősnek tűnt a hely. Már jártam itt abban biztos voltam. Régen voltam itt, de biztos, hogy jártam már itt.
-Erre.-mutatta az utat Alex. Nem szóltam semmit csak követtem, majd minden világossá vált. Hát persze, hogy jártam már itt. Nem is egyszer...az annak a parknak a környéke ahol annyiszor voltam...ha boldog voltam, ha szomorú, vagy ha csak egyedül akartam lenni. Ahogy mentünk egyre közelebb megpillantottam a padod, amibe a nevünk volt vésve. Alex egyenesen a felé vette az irányt, és engemet is húzott maga után. Rengeteg emlék jutott eszembe, amiket nagyon mélyre raktároztam el, mivel van köztünk olyan is, amikre nem szívesen emlékszem. Az emlékek nyílként hasítottak végig az agyamon, és a szívemen. Volt amelyik mosolyt csalt az arcomra, és volt amelyik feltépett egy begyógyultnak hitt sebet. Nem értettem mi történik velem. Alexről úgy beszélek, mintha a szerelmem lenne, az emlékek egyszerűen összezavartak. Jobb lett volna, ha mégse jövök el. Ez a hely csak fájdalmat okozott nekem. Felálltam, és el akartam rohanni, de Alex visszahúzott.
-Mi a baj? Mi történt?-nézett rám csillogó szemekkel. Nem láttam tisztán az arcát, de ki lehetett venni a szemeiből, hogy őt is felkavarja ez a hely. Csak azt nem értettem, hogy miért. Neki állítólag nem jelentett semmit ez az egész, és most mégis...nem értem.
-Semmi...csak az emlékek.-magyaráztam ahogy egyre több emlék tört rám, úgy egyre jobban folytott a sírás. A szemem megtelt könnyel, és éreztem, hogy hamarosan lefolyik az első az arcomon, és akkor nem tudom majd megállítani. El akartam menni innen. Messzire, és minél hamarabb.
-Kendra.-fordított maga felé Alex. Bár ne tette volna mikor a szemébe néztem...áhh elszakadt a cérna, és kicsurrant az első könnycsepp.-Te sírsz?-vágott rémült képet.-Hé, ne sírj, semmi baj.-húzott magához. Szorosan ölelt meg, és simogatta meg a hátam. Jól esett, hogy vigasztalt, de nem igazán segített. Mikor megéreztem az illatát ismét rám tört egy csomó emlék. Nem tudom, hogy mióta vigasztalhatott, mire egy kicsit megnyugodtam. Láttam rajta, hogy Őt is megviseli ez az egész, de nem láttam értelmét az egésznek.
-M-már jobban va-vagyok.-szipogtam.-Miről akartál beszélni?-néztem rá.
-Rólunk.-adta a rövid választ. Ha valaki azt mondta volna pár napja, hogy Alex felkeres, és kettőnkről akar beszélni biztos azt mondtam volna, hogy megőrült, és lelövettem volna, de így...nem hittem a fülemnek.-Kendra, emelte fel a fejem, és kereste a tekintetemet.-Szeretném ha tudnád, hogy én soha nem akartalak bántani. Igazából mindig is szerettelek, csak túl büszke voltam beismerni még magamnak is. Amikor Beckyék felkerestek, és a fejemhez vágták, hogy miattam mentél el, csak azért mondtam, hogy így mindenkinek jobb, és nem is szerettelek, hogy elnyomjam a bűntudatom. Igen, bűntudatom volt amiatt ami veled történt azon az éjszakán...nem tudtam leviselni a tudatot, hogy miattam majdnem meghaltál. Soha. ismétlem SOHA nem akartalak bántani, és mindig is szerettelek, és ,ég most is szeretlek.-halkult el hangja a végére, így az utolsó szavakat csak suttogta. Minden szava víz hangzott a fejemben, és megfordult velem a világ. Eleinte fel sem fogtam amit mondott, de lassan minden szó megtalált, és összeállt a fejemben. Tényleg azt mondta, hogy szeret, de miért csak most? Annyira fájnak a szavai...mért nem tudta előbb elmondani ezt az egészet...miért várt vele fél évet? Ha előbb beismeri  ezt az egészet, akkor talán minden másképp alakul. Ha nem engedi, hogy mindez megtörténjen, vagy ha kicsit jobban figyeltem volna azon az éjszakán, akkor most lehet, hogy nem így ülnénk itt, hanem mint egy boldog szerelmes pár. Ha nem fogadtam volna ezt a szerepet, és nem utaztam volna ide, akkor most Joshhal lennék, és élvezném a társaságát, na meg együtt lennénk, csak Ő meg én...senki más. Ha ma este nem jöttem volna el ide, akkor most nem történt volna meg ez az egész, és nem lennék ennyire összezavarodva.  Az a sok "ha", meg a találgatások. Nekem ez nem megy...nem bírom. Próbálok erős maradni, és élni az életet. Sok gondom volt az elmúlt félév alatt is, és mindig próbáltam erős lenni. Egyszer majdnem az álmom is összetört, és én mégis erősnek mutattam magam. Annyi pofont kaptam már az élettől, egyiket a másik után. Mindig erősnek mutattam magam a családom, és a barátaim miatt. Mindig...soha nem panaszkodtam senkinek, nem bántottam senkit, és tudtom szerint semmi rosszat nem tettem, mégis annyi akadály gördített elém az élet. Még onnan is kaptam pofont ahonnan nem számítottam. És most ez is. Miért nem lehetek egy kicsit boldog? Csak egy kicsit. El kellett szabadulnom innen. Nem tudtam tovább ott maradni. Kicsit ki kellett szellőztetnem a fejem, és nem tudtam Alex közelében.
-Én most el szeretnék menni. Muszáj átgondolnom az egészet.-álltam fel, majd rohantam el. Láttam a szemem sarkából, hogy Alex utánam indul, de aztán meggondolta magát, és inkább csak nézett, ahogyan eltűntem. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Sok megválaszolatlan kérdés, és a legrosszabb az egészben, hogy még magam sem tudtam, hogy mit érzek valójában. 
  Csak mentem céltalanul, és gondolkoztam. Az agyam folyamatosan kattogott, de mégsem jutottam semmire. A könnyeimtől alig láttam, a csendes utcán tisztán hallatszott a lépteim nyoma, és a zokogásom. Tudom, hogy akárhol lehet egy paparazzi aki felismer, és bár még nem vagyok egy nagy híresség, de biztos, hogy nagy port kavarna, ha ilyen állapotban kapnának lencse végre, de nem érdekelt. Csak ki akartam kapcsolni egy kicsit, és nem gondolni semmire. 
  Összerezzentem, amikor a telefonom megszólalt a síri, szinte már rémisztő csendben. Ki kaptam a zsebemből, majd megnéztem, hogy ki hív. Alex volt az. "Felvegyem, vagy ne" kattogott az agyam. Nem vettem fel, inkább lenémítottam, és visszacsúsztattam a zsebembe. 
  Nagyon sokáig sétálhattam, és rengeteget sírtam. A fejem fájt, a szemeim égtek, és jóformán már hangom sem volt. "Gratulálok Kendra, így fogsz holnap megjelenni a forgatáson?" szidtam le magam.
-Úr Isten! A forgatás!-kaptam a szám elé. Teljesen kiment a fejemből. Mondjuk nem is csodálom. Akkor és ott még az sem érdekelt, hogy a karrierem függ ettől. Máskor biztosan ez lenne a legfontosabb, de ebben a helyzetben nem tudtam még arra is koncentrálni. 
  Nem néztem, hogy merre tartok csak sétáltam, ám egy idő után ismerős környékre tévedtem, majd kis idő múlva a házam előtt álltam. Nem akartam be menni, de mivel a telefonomon az óra fél 1-et mutatott, így inkább bementem. Felmentem a szobámba, elővettem a pizsamám, és bementem a fürdőbe, hogy kicsit felfrissüljek. Belenéztem a tükörbe, de amit ott láttam...egy roncs voltam. Kócos haj, lefolyt smink, kisírt szemek, sápadt arc. Ez nem én vagyok. Erőt kell vennem magamon, és szembenézni az akadályokkal. Beálltam a tus alá, és megengedtem a vizet. A víz cseppek ahogy végig folytam a testemen szinte égettek. Imádok tusolni, épp ezért majdnem egy órán át a tus alatt álltam, és hagytam, hogy a víz lassan elmossa minden bajomat, gondolatomat. Tudom, hogy egy kicsit hülyén hangzik, de mindig megnyugtatott a víz. Imádok esőben sétálni, vagy ha csak érzem, hogy vizes lehetek. Mintha minden bajomat elmosná, és jó messzire vinné. Kár, hogy ez nem megoldás, mivel egyszer mindennel szembe kell nézni.
  Miután kellő képen tisztálkodtam bebújtam az ágyba, és álomba forgolódtam magam. Lehet, hogy a sok sírás miatt, vagy a jó meleg víz hatására, de nagyon hamar elnyomott az álom, és így legalább nem agyaltam egész éjjel. 
  
  Reggel mikor felkeltem, azt hittem, hogy egész csak egy rossz álom volt. Ezt az illúziót a tükörképem rombolta szét, mivel mikor tükörbe néztem magamra sem ismertem. Nem volt annyira vészes mint az éjjel, de elég durva volt. A szemeim bedagadva, az arcom sápadt. Ha valaki így látott volna, biztos megijedt volna, és többet London közelébe sem jön. Tényleg ramatyul festettem. 
  Elővettem egy nem is túl elegáns, de nem is itthoni ruhát, majd felöltöztem. Egy kis sminket is felkentem, hogy takarjam a karikákat a szemem alatt, és hogy ne nézzek ki félhalottnak. Elkészültem, majd megvártam, míg Carla értem jön. Amíg várakoztam elővettem a telefonom, és megnéztem, hogy ki keresett. 10 nem fogadott Alextől, 3 anyától, és 2 Joshtól.  
   Felhívtam Josht, és megnyugtattam, hogy minden rendben van. Nem mondtam Alxről semmit, bár el kellett volna mondanom. Egyszerűen nem volt bátorságom róla beszélni. Tudom, hogy rosszul tettem, hogy elhallgattam, de majd Ő is megtud mindent. Josh után anyáékat is felhívtak akik már nagyon aggódtak értem. Őket is megnyugtattam, és megígértem, hogy nem csinálok semmi őrültséget. Beszéltem nekik Alexről? Na ná, hogy nem.... Jól tettem, hogy elhallgattam? Persze, hogy nem, de nem akartam Őket ezzel fárasztani. Én akartam Londonba jönni, és most viselnem kell a következményeit. C'est la vie...ilyen az élet. 
  Mivel hamarosan kellett érkezzen Carla, így összeszedtem magam, és a gondjaimat jó mélyre temettem. Nem akarom, hogy bármi is kiderüljön...az én problémám, és kell megoldjam. 
  Csengettek ezért egy nagy mosolyt varázsoltam az arcomra, és leballagtam, hogy ajtót nyissak. A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, és rácsaptam az ajtót. Nekidőltem, majd lecsúsztam a földre.
-Kendra, engedj be...kérlek!-döngette az ajtót.
-Menj el kérlek!-kérleltem a fejem az ajtónak döntve.-Időre van szükségem, kérlek Alex hagyj magamra.-temettem arcom kezeim közé.

34.rész

 


    Eljött ez a nap is. Ma utazok Londonba. A gépem hamarosan indul, és ismét elhagyom ezt a helyet. Nem lesz könnyű Londonban, mivel nem lesznek ott anyáék, sem Josh, sem Becky, de legalább ismét láthatom Monicát, és ez az egész csak az én javamat szolgálja. Nem lesz könnyű Josh nélkül, mivel már nagyon össze nőttünk a fél év alatt, és napról-napra jobban szeretem. Tudom, hogy bízhatok benne, és ő is teljes mértékbe megbízhat bennem. 
   Reggel már nagyon korán talpon voltam, és fel-alá járkáltam a házban az idegességtől. Egyszer anya meg is szólított, hogy üljek már le, mert már ő szédül attól, hogy engem néz. Szót fogadtam, és leültem, de ekkor a lábamon kezdtem el dobolni, ami apát zavarta. Ezt is félbe kellett hagynom, így csak ültem kifejezéstelen arccal a kanapén, és gondolkoztam. 
   Apa ült le mellém, és fogta meg a vállam, aminek hatására megrezzentem. Nagyon belemerültem a gondolataimba ezért nem vettem észre, hogy apa leült mellém. Érintése váratlanul ért, és kissé megrezzentem.
-Bocsi kicsim, nem akartalak megijeszteni.-mosolygott rám.
-Á, semmi baj, csak elgondolkoztam. Nem vettem észre, hogy idejöttél.-legyintettem, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Apát láthatóan nem győzte meg az álmosolyom, ezért faggatni kezdett.
-Valami baj van kicsim?-nézett rám kíváncsi tekintettel.
-Nem, nincs semmi, csak elgondolkoztam.-bizonygattam.
-Látom, hogy van valami.-ráncolta homlokát.
-Na jó, ami azt illeti van.-fordultam felé. Elmondtam mindent ami a szívemet nyomta. Elmondtam, hogy félek ettől az utazástól, hogy hiányozni fognak majd nekem, hogy nagyon rossz előérzetem van. Igen rossz előérzetem volt, de nem tudtam, hogy miért. Valami legbelül mégis azt súgta, hogy valami rossz fog történni. Valami ami mindent megváltoztat. Próbáltam nem erre koncentrálni, de ahogy egyre jobban közeledett az utazás, ez az érzés egyre inkább erősödött. 
-Kicsi, nem muszáj elmenned.-simított végig apa a karomon.-Ha nem szeretnél ne menj. Lesz majd egy másik szerep, és egy második lehetőséged. Ebben biztos vagyok.-nyugtatott. Legalább is próbált, de nem járt nagy sikerrel.
-Én szeretném ezt a szerepet, és nem fogom veszni hagyni, de az érzés megrémít. próbálok nem erre gondolni, nem egyszerű. Minden gondolatom e körül forog, és nagyon nyugtalanít. 
-Ne aggódj kicsim, nem fog történni semmi. Minden a jó lesz, és nagyon fogod élvezni az egészet. Ez az érzés meg szerintem csak a félelem, mivel ez az első nagyobb szereped, és bizonyítani akarsz. Csak légy önmagad, és minden rendben lesz.-ölelt meg.
-Apa!-néztem mélyen a szemébe.-köszönöm, hogy vagy nekem.-mosolyogtam rá. Nem válaszolt semmit, csak egy nagy puszit nyomott a homlokomra. 
-Kendra!-szólt ki anya konyhából.-Lassan készülődnöd kéne, ha nem akarod lekésni a géped. Őszintén? Nem bántam volna, ha lekésem, mivel akkor nem kellett volna elutaznom, de sajnos anyáék emlékeztettek, hogy ez az én álmom, és hogy ne hagyjam veszni a miatt, hogy távol leszek tőlük. Mindig támogattak, és ez most sem volt másképp.

  Mindjárt indul a gépem. Anyáék, Josh és Becky kikísértek a reptérre, hogy elbúcsúzzanak. Bemondták, hogy lassan szedelőzködjünk, mert pár percen belül felszáll a gép. Elbúcsúztam mindenkitől, Joshtól egy kicsit meghittem búcsút vettem, és biztosítottam a felől, hogy bennem teljesen megbízhat, és hogy nagyon szeretem. Felszálltam a gépre, ahol egy fiatal lány mellett foglaltam helyet, és vártam, hogy felszálljon a gép. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Szomorú voltam, mert már most hiányoznak a szeretteim, és boldog is, mivel hamarosan találkozok Monicával. Izgatott voltam, mert ez egy fontos lépés az életemben, és féltem, mivel a rossz előérzet egyre jobban beférkőzött a fejembe. 
  Az út kellemesen telt, és a lány is nagyon kedves volt aki mellett ültem. Egész úton beszélgettünk, és sok mindent megtudtam róla. Ő is volt még Londonban, és most egy kicsit hosszabb időre megy. Remélem, hogy még találkozok vele. Telefon számot cseréltünk, és a repülőtéren elbúcsúztunk egymástól, majd elindultam megkeresni Monicát. Hamar meg is találtam, mivel egy táblát tartott a kezében "Üdv újra Londonban Kendra" felirattal. Mikor megláttam a táblát széles mosoly ült ki az arcomra, majd odarohantam, és megöleltem.
-Annyira hiányoztál.-mosolyogtam rá.
-Te is nekem! Annyi mindent kell meséljek. El sem hiszed mennyire örülök, hogy ismét itt vagy, és láthatlak.-viszonozta mosolyom.
-Én is nagyon örülök, és hidd el nekem is van mesélni valóm.
   Az egész napot Monicával töltöttem, és bár nagyon fáradt voltam még is élveztem a társaságát, és jól éreztem magam. Nagyon késő volt mikor beléptem apa házába. Itt fogok lakni addig, amíg Londonban tartózkodom, így nem kell hotelban aludnom. Apa ajánlotta fel, és nem engedte, hogy elutasítsam. Neki már úgy sem lesz szüksége rá, mivel visszaköltözött hozzánk, és anyával boldogabbak mint valaha. 
  Elmentem, letusoltam, és ágyba bújtam. Mikor már fél álomba voltam a telefonom rezgése visszarántott a lassan körém fonódó álom világból. Elvettem a telefonom, majd megnéztem, hogy ki keresett. Egy üzenetem jött, de a szám ismeretlen volt. Kíváncsian megnyitottam, és nem hittem a szememnek.  
   
   "Szia Kendra! Hallom ismét Londonban vagy, remélem majd összefutunk valahol. Rég nem láttalak, és hiányzol...puszii szia! 
Szép álmokat...Alex:D" 

  Na tessék rossz előérzet. Ez a lehető legrosszabb ami történhetett velem. Jó formán még meg  sem érkezek, és Alex már keres is. Csak azt nem értem miért, mikor épp ő volt aki miatt elmentem innen. Nem értem miért érdeklődik most irántam. Ennyi idő után. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, amelyek lassan álomba kergettek. Jobb is volt, hogy elaludtam, így nem rágtam magam a múlton, inkább az álom világba menekültem.  

  Reggel korán kellett kelnem, mivel már ma elkezdtük a forgatást. A helyszín nem volt messze a háztól, így volt időm elkészülni, és még reggelizni is tudtam. Mikor léptem ki az ajtón a telefonom ismét rezegni kezdett. 

  "Ma találkozhatnánk? Este 8-ra, ha odamegyek sétálhatnánk egyet? Alex"

   Nagyon furcsálltam, hogy ennyire érdeklődik irántam. Igazság szerint nem akartam vele találkozni, és a múltat felemlegetni, de nem volt szívem elutasítani. Egy szép nap még a jóságom visz a sírba. De mégis mi rossz történhetne egy séta alatt. Nem tudom elképzelni, hogy Alex bármit is tervezne. Csak beszélni akar velem, mivel az elválásunk nem volt a legbékességesebb. Erről nem én tehetek, és szerintem ezt ő is tudja.  
   Nem volt időm ezen rágódni mivel majdnem elkéstem már az első napon. Mikor odaértem nagy mosollyal fogadott Carla, és elmondta az aznapi teendőket. Nagyon zsúfolt napom volt, így nem igazán tudtam az estére gondolni. Hosszas rágódás után beleegyeztem, és visszaírtam Alexnek, hogy akkor ma este találkozhatunk. 
   A forgatás jól sikerült, és minden percét élveztem. Nem volt nehéz szerep, és a forgató könyv is egyszerű volt. Egész nap lekötöttem magam vele, és így nem éreztem annyira a szeretteim hiányát. Amint volt egy kis időm felhívtam őket, és elújságoltam mindent. Na jó, csak majdnem mindent. Alexről nem beszéltem nekik, mivel nem tartottam fontosnak. Lehet, hogy mégis jobb lett volna beszélnem nekik róla. Már mindegy, majd legközelebb. Hamar eltelt a nap, és egyre jobban közeledett az este. Bevallom, hogy kicsit féltem az egésztől, mert még nem találkoztam vele a mi kis incidensünk óta. Egyszer mindennek eljön az ideje, és ennek most jött el. 
   Hazamentem, és átöltöztem. Az idő nagyon lassan telt, így bekapcsoltam a TV-t, és belemerültem valami nagyon izgalmas műsorba. Egyszer csak felkaptam a fejem, mivel rólam beszéltek a TV-ben. 

  "Egy újabb film csillag van születőben. Kendra Howel bebízinyította, hogy egy egyszerű kaliforniai lány is megállja a helyét a filmiparban. Csak gratulálni tudok, mivel nem egyszerű ez az út, és eddig minden akadály sikerült legyőznie. Most épp Londonban tartózkodik, és gőz erővel dolgozik egy filmen, amiben elég jelentős szerepe van. Reméljük, hogy megbírkozik a feladattal. Mi drukkolunk neki." 

  Nem votl hosszú cikk, de azért ez is nagyon furcsa volt a számomra. Eddig nem voltam más mint egy szürke kis egér, és most...most megállítanak az utcán egy közös képért, vagy egy aláírásért. A TV-ben rólam beszélnek, és lassan mindenütt ismertté válok. Fura az agész, de egyben nagyon jó. Eddig még nem bántam meg, hogy belevágtam, és remélem, hogy ezután sem fogom. 
  Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, amiktől a csengő szakított el. Kikapcsoltam a Tv-t, felvettem a kabátomat, majd kiléptem a kissé hűvös esti levegőre...

33.rész

     Reggel a telefonom ébresztett. A nagy ijedség következtében a földre zuhantam. Még csak most jöttem rá hogy Becky is így érezhette magát a tegnap reggel, amikor én hívtam. Feltápászkodtam a földről, és megnéztem a telefonom. Idegen szám.
-Igen?-szóltam bele vékony hangon.
-Szia Kendra, Carla vagyok.-szólt bele vidáman. Én nem voltam valami vidám hangulatban, de az ő jókedve hamar átragadt rám is.
-Ó, szia!-köszöntöttem.-Valami gond van?
-Nem, nincs, csak jó lenne ha ide tudnál jönni, meg kellene beszélni ezt-azt.-magyarázta.
-Rendben.-bólintottam, bár ezt ő nem láthatta.
-Akkor egy óra múlva tudsz jönni?
-Igen. Akkor egy óra múlva. Szia.-köszöntem el.
-Várlak, szia.-köszönt, majd letette a telefont. Nem mondott semmit, hogy miért kellene találkoznunk, ezért nagyon izgatott lettem. Kicsit féltem is, mert nem biztos, hogy jó dolgokról fogunk beszélni. Az is lehet, hogy megbánták amit mondtak, és most ezért hívtak be. Próbáltam arra gondolni, hogy minden rendben lesz, de azért néha mégis elbizonytalanodtam. Csak egy kicsivel több mindent mondott volna. Felöltöztem, és lementem a nappaliba. Anyáék, és a lányok már az asztalnál ültek és reggeliztek. Nekem egy falat sem ment volna le a torkomon, ezért nem is reggeliztem. Elmondtam anyáéknak, hogy hová megyek, és elindultam, mert kicsit hosszú az út.

  Az úton végig gondolkoztam, és nem jutottam semmire, még mindig nem tudtam, hogy miért akar látni. Már az épület előtt álltam, majd egy mély levegő vétellel bementem. Megkerestem Carla irodáját, és bekopogtam. Carla azonnal behívott, és leültetett egy székre. Vártam, hogy neki fogjon mondandójának, de nem tette.
-Miért hívtál?-törtem meg a lassan már kínos csendet.
-Csak meg szeretném beszélni veled, hogy hogyan is lesz azután.-mosolygott.
-És hogy lesz?-néztem rá kíváncsian.
-Most segíteni fogunk neked, és fejleszteni fogjuk a színészi képességed. Egy színész nő lesz segítségedre ebben. Akit...Lucy Halenak hívnak.

Ő Lucy Hale

  Én ennél a mondatnál leragadtam. Lucy Hale lesz a "tanítóm" akit annyira bálványozok. Imádom őt. Annyira szép, és tehetséges, és most engem fog mentorálni. Akár egy tündérmese.
-Lucy Hale.-ismételtem.
-Bizony ő, de még nincs vége. Először csak reklámokban fogsz szerepelni, és csak azután kapsz szerepeket. Ha jól teljesítesz a határ a csillagos ég.-folytatta.
-Igyekezni fogok, és mindent megteszek amit csak tudok.
-Tudom, és én bízom benned. Még ma szeretném, ha elkezdenéd a gyakorlást. Itt van Lucy is.
-Itt, most itt van?-kerekedtek a szemeim.
-Igen, jól hallottad.-nevetett a reakciómon. Pillanatokon belül találkozok az egyik kedvenc színészemmel, és még azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Nem mondhatja el mindenki, hogy egy sztár segít neki megvalósítani az álmait. Én ezek közé a szerencsések közé tartozok, akik igenis elmondhatják.-Itt is van.-mutatott Carla az ajtó felé, ami kinyílt, és Lucy lépett be rajta.
-Sziasztok!-mosolygott.
-Sz..szia.-villantottam egy ezer wattos mosolyt. Nem tagadom, fülig ért a szám.
-Te bizonyára Kendra vagy.-lépett közelebb.
-Igen, én vagyok, és örülök, hogy találkozhatok veled.
-Én is örülök a szerencsének.-biccentett.
   Sokáig beszélgettünk, és egyre jobban megismertük egymást. Nagyon kedves, barátságos lány. Hosszú munka vár még ránk, és tudom, hogy nagyon jól fog telni az az idő amit az én tanításomra szán. Érzem, hogy igazán megéri.

       **Fél évvel később**

   A közös munka Lucy-val tényleg nagyon jól telt, és minden percét egy életre megjegyeztem. Carla szerint rengeteget fejlődtem, és már volt egy pár kisebb szerepem is. Nagyon élvezem a színészkedést.
   A szüleim, végig mellettem álltak, és mindenben segítettek. Becky mindig is segített, és bíztatott. Monicának vissza kellett mennie Londonba, de bíztositott róla, hogy bármi is történjen mi mindig barátnők maradunk.
  Josh, ő egyszerűen fantasztikus ember. Nem haragudót meg, hogy mostanában nem töltök vele annyi időt a munka miatt, hanem mindig támogatott, és szeretett. Apa, és anya újra összeköltöztek, és itt élnek Kaliforniába. Nem is kívánhatnék semmit az élettől, mert már így is többet kaptam, mint amit megérdemelnék.
   Most épp egy megbeszélésre tartok Carlahoz, ahol elmondja a többi teendőmet.
-Szia.-nyitottam be az irodájába.
-Szia, gyere be.-intett Carla. Leültem egy székre az íróasztallal szembe, és vártam, hogy Carla elmondja a terveket.-Nos akkor fogjunk neki. A reklámok, meg a szerepek amiket eddig játszottál nagy sikert arattak, és most kaptál egy nagyobb szerepet, amiért Londonba kell utaznod.-nézett rám.
-LONDONBAAA!-kiáltottam fel.
-Igen, oda, de kérlek ne ordíts!-csitított. Még a héten mennünk kell, ha elfogadod a szerepet.
-És erre most kell válaszolnom?-vontam fel a szemöldököm.
-Nem, menj nyugodtan haza, beszéld meg a családoddal, majd hívj fel. Az úgy oké?
-Igen, persze. Akkor majd felhívlak. Szia.-ugrottam fel a székről, majd kirohantam az épületből. Most azért örültem, hogy hosszú az út hazáig, mert így kicsit rendbe tudtam rakni a gondolataimat. Álmomban sem mertem volna arra gondolni, hogy egyszer még Londonba kell mennem, de úgy látszik, hogy a sors úgy játszadozik, ahogy csak akar. Bár volt ebbe jó is, mivel végre találkozhatok Monicával, de azért itt hagyni a szüleimet, a barátomat, Beckyt. Nem lesz könnyű. Remélem, hogy mellettem állnak majd a szeretteim, és elmehetek Londonba.

  Feszült voltam mikor hazaértem, és ezt apáék is észrevették.
-Kicsim mi a baj?-simított végig apa a karomon.
-Elmondoom.-sóhajtottam, majd bementem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Apa és anya követtek, és kíváncsian néztek rám.-Carla azt mondta, hogy lenne egy szerepem, ami elég fontos volna a karrierem szempontjából, csak van egy kis...na jó nagy gond.-ráncoltam a homlokomat, majd fájdalmasan rápillantottam anyára. Ő jelezte, hogy folytassam, mert ebből nem tudtak meg sokat.-A forgatás miatt Londonba kéne utaznom...még a héten.-böktem ki, és vártam a reakciójukat. Anya mintha lefagyott volna nem mozdult, csak üresen bámult ki a fejéből. Apa magához húzott, és elmondta, hogy mennyire örül a sikeremnek, és hogy ha ezt szeretném csinálni, akkor menjek nyugodtan. Eközben anya is visszatért a földre, és ő is elmondta ezeket. Jó volt hallani, hogy mellettem állnak, és támogatnak, de még hátra volt Josh, és Becky is. 
   Beckyvel találkozót beszéltem meg, ahol mindent elmondtam neki. Nagyon feldobta a hír, talán még jobban örült mint én. Én is nagyon örültem, de még hátra volt Josh, akitől kicsit féltem, mivel előttem lebegett az a nap, amikor elmondtam neki, hogy színészkedni akarok. Majdnem vége lett a kapcsolatunknak,de szerencsére meg tudtuk beszélni. Akkor minden rendbe jött, de most...Lehet, hogy most nem lesz ennyire megértő, és itt lesz vége a kapcsolatunknak. Azt nem élném túl. Megbeszéltem, hogy a közeli parkban találkozunk, és ott elmondok neki mindent. Féltem, mert tudtam, hogy nem lesz neki könnyű megemésztenie. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, mikor megpillantottam Josht belépni a park bejáratán. A szívem nagyot dobbant, és még ennyi idő után is pillangók repdesnek a gyomromban, amikor meglátom Őt.
-Szia.-köszöntöttem csókkal Josht.
-Szia.-viszonozta a csókot.-Hogy vagy ma? Van valami baj?-nézett rám.
-Ami azt illeti van. Ma voltam Carlanál, és azt mondta, hogy volna egy szerep, de a forgatás Londonban van, és még a héten ki kellene utaznom.-mondtam el egy szuszra, majd egy keserű pillantást vetettem Josra. Kíváncsian fürkésztem az arcát, de nem tudtam leolvasni róla semmit. Felállt a padról, felhúzott engem is, és szorosan magához ölelt. Kicsit elhúzódott, majd egy szenvedélyes, mégis gyengéd csókot lehelt ajkaimra. 
-Ha szeretnéd, akkor menj, és csináld meg a filmet.-nézett a szemembe.-Csak azt ígérd meg, hogy bármi is történik, nekem elmondod. Ha valaki mást fogsz majd szeretni, vagy nem megy neked ez az egész, kérlek írtesits róla.-kérlelt
-Josh.-tettem a szájára az ujjam.-Kérlek ne mond ezt. Igen, szeretnék elmenni, de nem fog köztünk semmi változni. Én mindig is szeretni foglak, és nem foglak átverni, vagy becsapni. Annál fontosabb vagy nekem!-fúrtam mélyen tekintetem az övébe.
-Szeretlek-suttogta, majd belepuszilt a hajamba.
-Szeretlek, és mindig is szeretni foglak.-bújtam szorosabban hozzá. A csodálatos pillanatot a telefonom csengése zavarta meg. A kijelzőn Carla neve villogott. 
-Igen?-szóltam bele.
-Na mire döntöttél?-tért a lényegre.
-Megyek.-válaszoltam.
-Nagyszerű, akkor holnapután indul is a géped.
-Már holnapután?-kérdeztem vissza.
-Igen. És jól pakolj be, mivel sokáig fogsz Londonba tartózkodni.
-Értettem.-jelentettem ki.
-Akkor jó. Szia.
-Szia-köszöntem, majd kinyomtam. Josh kíváncsian  nézett rám, ezért elmondtam neki az egészet. Meglepően jól fogadta. Már megtanult együtt élni a ténnyel, hogy sokat leszünk majd egymástól távol, és tudja, hogy bíznunk kell egymásban.
  Mivel nagyon hamar eltelt a nap, így nem tudtam Monicával beszélni, de tudtam, hogy ő is fog örülni neki, mivel így rengeteg időt tölthetünk együtt. Késő volt mikor hazaértem, így rögtön ágyba bújtam, és el is nyomott az álom.