36.rész

  Igazából senkit sem akartam látni, Őt meg főleg nem. Haragudtam rá, és bár nem tehet semmiről, mivel csak az érzéseit mondta el, és azt, hogy még mindig szeret, de akkor is kissé nehezteltem rá. Hogy miért? Azt még én sem tudom. Talán mert ennyi ideig várt evvel a bejelentésével, vagy, mert mindent elrontott. Ha nem keresett volna fel, akkor most nagy mosollyal az arcomon épp a forgatás helyszínére tartanék. De nem. Mit csinálok a helyett? Itt gubbasztok a földön, és próbálom kizárni mindent a fejemből, és csak felejteni akarok. Nem értem mi van velem. Mindig is egy életerős és vidám lány voltam, és most? A legkisebb dolgokon is kiborulok, és hisztizek. Ha meg nem akkor magamban őrlődök, és egy folytában rágódok valamin. Már régen elvesztettem az irányítást az életem fölött. Talán mikor először jöttem Londonba, vagy mikor találkoztam Alexxel. Nem tudom pontosan, de biztos, hogy ez nincs rendben, és tennem kell valamit ez ellen.
  Mivel nem hallottam zajokat az ajtó túloldaláról, így felálltam, és kinyitottam az ajtót. Alex még mindig ott állt zsebre dugott kézzel a falnak támaszkodva. Ismét rá akartam csukni az ajtót, de megakadályozta. Nagyot sóhajtottam, majd intettem, hogy jöjjön be. Ellökte magát a faltól, és egy reményekkel teli pillantást vetve rám majd követte utasításomat, és be jött.
-Mit akarsz?-kérdeztem nyersen. Tudom, hogy nem okolhatom Őt mindenért, de abban az állapotban nem bírtam türköztetni magam. Muszáj volt kiadnom magamból, és szegény Alex esett "áldozatul".
-Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes szó amit a tegnap mondtam az igaz volt, és nem csak játszani akarok veled. Én tényleg szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
-Ne mond ezt!-kiáltottam rá.-Te már réges-régen elveszítettél. Amikor nem vállaltad az érzéseidet, és ezért inkább elküldtél. Eldobtál, mint egy megunt játékot. El sem hiszed mennyit szenvedtem! A családom, a barátaim, mindenki miattam aggódott, és attól féltek, hogy valami őrültséget teszek. Ha tudnád hány éjszakát sírtam át miattad. Te el sem tudod képzelni mit tettél velem.-ordítottam. Éreztem, hogy a sok düh, és harag ami már nagyon régen gyűl bennem most kirobban, és muszáj kiordítanom magam. Ha nem teszem meg beleőrülök.-Most meg idejössz, és azt mondod, hogy szeretsz! Ha tudnád mennyit vártam arra, hogy egy nap majd ezt mondod nekem. Nem tetted, inkább tagadtad, becsaptál, átvertél.
-Kendra, és...
-Nem, Alex, nem hagyom, hogy félbeszakíts.-vágtam közbe. Nem akartam hallani a magyarázatát, nem akartam, hogy magyarázkodjon. Csupa üres szavak lennének, és nem akarom, hogy megint hitegessen.-Elkéstél!-mondtam egy fokkal halkabban.-Nagyon elkéstél ezzel az egésszel, és tudod mit? Ez mind a te hibád. Én már mást szeretek, egy nagyon jó embert. Teljes szívemből szeretem, és ezen még te sem tudsz változtatni.-magyaráztam miközben egy kicsit megnyugodtam. Már régen kikívánkozott belőlem ez az egész, és azzal, hogy végre kiordítottam magam, megkönnyebbültem, és egész másképp láttam ezt a helyzetet.-Sajnálom.
-Kendra, tudom, hogy elkéstem, és hidd el, hogy nem állt szándékomban bántani téged. Sajnálom.-hajtotta le a fejét.-Ígérem, hogy nem fogok a boldogságod útjába állni. De szeretném, ha tudnád, hogy az érzéseim tiszták, és megmásíthatatlanok.-motyogta lehajtott fejjel.
-Alex, tudom, hogy nem akartál megbántani, és talán én is egy kicsit hevesebben reagáltam, és ezért bocsánatot kérek. Nem volt jogom leordítani a fejed...nem akartalak megbántani, de muszáj volt valahogy kiadnom a felgyülemlett mérget, és dühöt.-mondtam teljesen nyugodtan, és tényleg megbántam már ezt az egészet. Ha visszapörgethetném az időt mindent másképp csinálnék. Ezeket szerintem ismét elmondanám, de nem így. Annyira nyers, és kegyetlen voltam ahogy közöltem vele ezt az egészet. Nem akartam bántani, de így sikerült nem vagyok büszke magamra, de így legalább tudja Alex is, hogy mire számíthat. Remélem, hogy majd egy nap talál egy lány aki szereti Őt, és boldog lesz. Én ezt nem tudom neki megadni, mivel az én szívem Josh tulajdona, és az övé is marad. Ebben senki nem tud eltántorítani.-Szerintem jobb ha most elmész.-indultam az ajtó felé, és nyitottam ki neki azt. Alex csak bólintott, és elindult. Mikor mellém ért még egy utolsó pillantást vetett rám. Ez a pillantás örökre megmarad az emlékezetemben. Annyi fájdalom, és csalódás volt a szemeiben, hogy a szívem is beleremegett. Az a tudat, hogy én voltam az oka az ő fájdalmának kikészített. Hosszú másodpercekig nézett rám. Pillantása rabul ejtett, és erősen bevésődött az emlékezetembe. Elkaptam a tekintetem, amire egy halk sóhajtással reagált, majd lehajtotta fejét és kilépett az ajtón. Lassan csuktam be, és közben Alex távolodó alakját bámultam.
  Mikor már becsuktam és bezártam az ajtót lerogytam a földre, és keservesen zokogni kezdtem. Nem tudom, hogy tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam Alex előtt, de talán az Isten adott neki ennyi erőt, és így egészen addig a percig türtőztetni tudtam magam. Csak sírtam, és sírtam, nem érdekelt semmi, és senki. "Lassan már könnyem sem lesz annyit sírtam" gondoltam el magamban, de ahogy éreztem még jócskán volt könnyem amik egyre gyorsabban folytak végig az arcomon, és pottyantak a földre.
  Ön sajnálatomból a telefonom szakított ki. A kijelzőn Carla neve villogott. Összeszedtem magam, letörültem a könnyeimet, nagy levegőt vettem, majd elfogadtam a hívását.
-Szia Carla.-szóltam bele. Próbáltam normálisan beszélni, és nem szipogni közbe.
-Szia...minden rendben? Annyira furcsa a hangod.-szólalt meg. Na tessék mégis észre vette, és ha még látná hogy nézek ki. Biztos kiverne egy dísz hisztit. Szerencsére nem lássa.
-Igen, minden rendben.-nyugtattam meg. Igazából semmi nem volt rendben, és már megint hazudtam. "Mi történik velem? Én nem ilyen vagyok. Soha nem hazudtam senkinek, és most? Most lassan többet hazudok, mint amennyit lépek." Merültem bele gondolataimba, de Carla hamar visszarángatott a földre.
-Csak azért hívlak, mert ma mégsem lesz forgatás. Ma szabad vagy. Holnap 9-re ott vagyok érted, és kezdődik a kemény munka.
-Rendben. Köszi.-motyogtam.-Szia.-köszöntem el.
-Sziaszia.-köszönt, majd bontotta a fonalat. A szívem mélyén örültem, hogy nem kell mennem dolgozni, de azért kicsit féltem is. Magamat ismerve tudtam, hogy egész nap itthon fogok gubbasztani, és itatom az egereket.
  Valami mégsem fért a fejembe. Hová lett az a Kendra aki mindig is voltam? Vagy az is lehet, hogy az nem is volt az igazi énem, és én ilyen vagyok valójában. Egy törékeny, gyenge és hazug ember, aki kegyetlenül gázol át mások érzésein. Féltem önmagamtól. Nem akartam ilyen emberré válni, de lassan ebbe az irányba haladtam, és nem voltam benne biztos, hogy vissza tudok fordulni, és ismét a régi Kendra lenni.


**Alex szemszöge**

   Nagyon fájt amit Kendra mondott, de teljesen igaza volt. Nem érdekelt, hogy mi van vele, hogy mi bántsa, hogy mit élt át miattam, csak azt néztem, hogy nekem jó legyen. Egy igazi görény vagyok, aki meg sem érdemli Kendrát. Szerencsés srác lehet, aki most vele van, és akit annyira szeret. Bárcsak a srác helyében lehetnék. Tudom, hogy mindent én rontottam el, és ezért egyedül én vagyok a hibás. Nem kellett volna elengednem, de most már késő. Elkéstem, és nem tudok mit tenni.
  Lassan sétáltam haza, és közben végig Kendra szavai víz hangoztak a fejemben.


"-Csak szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes szó amit a tegnap mondtam az igaz volt, és nem csak játszani akarok veled. Én tényleg szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
-Te már réges-régen elveszítettél. Amikor nem vállaltad az érzéseidet, és ezért inkább elküldtél. Eldobtál, mint egy megunt játékot. El sem hiszed mennyit szenvedtem! A családom, a barátaim, mindenki miattam aggódott, és attól féltek, hogy valami őrültséget teszek. Ha tudnád hány éjszakát sírtam át miattad. Te el sem tudod képzelni mit tettél velem."
 
   Már réges-régen elveszítettem, már mást szeret. Nagyon nehéz volt felfognom ezt az egészet. Még soha az életemben nem éreztem ekkora fájdalmat, mint most. Én tényleg nagyon szeretem Kendrát, csak sajnos túl büszke, na megy gyáva voltam beismeri ezt az egészet. "Nem fogom feladni!" határoztam el magamban. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy közel érezzem magamhoz. Nem tudom Őt elengedni, főleg így, hogy tudom, itt van Londonban, és nem kilométerekre él tőlem. Megőrjít az a tudat, hogy ennyire közel van hozzám, de mégis nagyon távol. Hatalmas szakadék tátong köztünk, és minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a szakadékot átlépjem, és ismét Kendra bizalmába férkőzzek.

**Kendra szemszöge**

   Miután már teljesen kitomboltam magam, felmentem a szobámba, és kicsit rendbe szedtem magam. Bár rettenetesen éreztem magam a történtek miatt, mégis megkönnyebbültem valamilyen szinten. Végre elszállt az a sok düh, és csalódottság. A másik oka meg, hogy rengeteg megváloszalatlan kérdésre kaptam választ. Bár még így is van egy jó pár tisztázatlan kérdés, de azért kicsit kevesebb, mint eddig.
  Lementem a nappaliba, készítettem egy kis rágcsálni valót, majd kerestem egy filmet, és azzal próbáltam elterelni a gondolataimat. Nem akartam most valamilyen romantikus filmbe belebonyolódni, így inkább egy horrort kerestem, és indítottam el. Igazából utálom a horrorokat, de most bármi jól jött, ami leköti a figyelmemet. Talán egy kis rettegés eltereli a gondolataimat.

  Már a film felénél járhattam, amikor valami zajt hallottam, a nagy csendben a hirtelen jött zaj nagyon is ijesztően hangzott. Összerezzentem, majd lehalkítottam a TV-t, és hallgatóztam. A zaj megismétlődött. Kintről jött, és úgy hangzott mintha valaki a ház felé sétálna. "Itt a vég Kendra!" pánikoltam. Kikapcsoltam a TV-t, és mozdulatlanul ültem a kanapén. A zaj már nem hallatszott, így egy kicsit megnyugodtam, és egy mélyet sóhajtottam. Épp nyúltam volna a tavirányitó után, amikor valaki csengetett. A csangő hangja még víz hangzott a nagy csendben. Én ijedtemben felszöktem az kanapéról, és a ropit a tállal egyenesen a földre borítottam. Hatalmas csörömpöléssel tört össze a tányér.
-Úr Isten! Kendra jól vagy?-hallottam egy ismerős hangot az ajtó túloldaláról. Megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy nem valami gyilkos akar megölni, hanem csak Monica jött át látogatóba. Fény sebességgel az ajtónál termettem, és mielőtt kinyitottam volna azt egy nagy mosolyt erőltettem az arcomra.
-Jajj, de jó, hogy csak te vagy!-borultam nyakába.
-Neked is szia!-nevetett fel. Elhúzódtam tőle, majd be hívtam.-Itt meg mi a fene történt?-fordult felém felhúzott szemöldökkel, amikor megpillantotta az összetört tányért a nappali közepén.
-Hosszú.-legyintettem.
-Van időm.-grimaszolt.
-Horrort néztem.-vontam meg a vállam.
-És azt nem lehetett volna törött tányér nélkül megnézni? Vagy talán a TV-ből dobták ki?-gúnyolódott.-Ó látom kajástól együtt dobták.-folytatta gúnyolódását.
-Ha-ha! De vicces valaki. Igazából épp a filmet néztem, amikor csengettél, és én ijedtemben elhajítottam a kezemből.
-Hű, ennyire rémisztő lennénk?-gondolkozott el.-Nem is tudtam.
-Nem, nem vagy ijesztő.-öltöttem rá nyelvet.-Csak tudod utálom a horrort, és...érted.-magyarázkodtam.
-Akkor meg miért nézted, ha utálod?-tette fel a kérdést. Jogos. A normális emberek mindig próbálják elkerülni azt amit utálnak, vagy amitől félnek...de én. Na az már más téma. Ebből is látszik, hogy mennyre nem vagyok épeszű. A másik meg az, hogy nem mondhatom el Monicának a történteket, bármennyire is megszeretném osztani valakivel. Majd, ha úgy érzem, hogy itt az ideje mindent elmondok, de...most még nem.
-Ehhez volt kedvem.-vontam meg a vállam.
-Érdekes egy ember vagy te.-lökött oldalba.-Tuti, hogy nem vagy teljesen normális.-rázta a fejét.
-Lehet, de te így szeretsz.-böktem ki hanyagul.
-És még egoista is.-mondta inkább magának mint nekem.
  Nagyon örültem, hogy Monica meglátogatott, így legalább nem egyedül gubbasztottam, és gondolkoztam hülyeségeken. Vele tényleg minden egyszerübbb. Mindennek a jó oldalát nézi, és mindig megtud nevettetni. Persze Becky is hiányzik, és talán ha itt lenne ez az egész meg sem történt volna. Ő biztosan helyre rakna, és nem hagyná, hogy teljesen felesleges dolgokon kattogjon az agyam. Monica is nagyon jó barátnőm, de Becky mindig is ismert, egész kicsi korom óta, és neki jobban megtudok nyílni.
  Monica segített összetakarítani a törmeléket, és mikor kész lettünk vele folytattuk a filmet. Úgy nézhettünk mint két kisgyerek, mivel egy lepedővel takartuk a szemünket, valahányszor rémisztő jelenet volt a filmben. Remélem, hogy én nem kell majd horror filmben szerepelnem. Bár a sors kifürkészhetetlen. Soha nem lehet tudni, hogy mit sodor ellőnkbe, és min kell keresztül menjünk életünk során...