38.rész

   **Kendra szemszöge**

-Felvétel!-kiáltotta a rendező. A kamerák forogtak, és én megmoccanni sem tudtam. A pillantásomat Calra, és Alex között jártattam. Carla bíztatóan mosolygott rám, Alex viszont...Ő ugyan olyan rémült képet vágott mint én. A másodpercek rohantak, a kamera forgott, és én még mindig egy helyben álltam, és valósággal ereszkedtem az idegességtől.
-Állj!-kiabált a rendező.-Ez így nagyon nem lesz jó!-fordult felénk.-Mégis mit csináltok? Ez csak egy csók! Nem olyan nagy ügy! Ne csináljátok már ezt!-osztott ki minket.
"Na persze, ez csak egy csók...szerinted! Nekem ez egy harc, amit úgy néz ki, hogy elvesztettem!" feleseltem vissza, de persze csak gondolatba. Nem voltam annyira bátor, hogy hangosan kimondjam. Na meg persze nem is akartam mindenkivel megosztani a gondjaimat.
-Elnézést.-motyogtam.
-Előröl.-intett.-És most szeretném, ha csinálnátok is valamit.-sandított még egyszer ránk.-Felvétel.-mormolta unottan.
 Alexnek csupa 2 vagy 3 mondata volt. Az első mondatával harcolta ki magának a pofont. Elhangzott a mondata, majd jó erősen pofon vágtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnáltam, amiért megütöttem. Igazából jól esett, hogy megüthettem, de azt is tudom, hogy soha nem ütem volna meg, ha nem lett volna ez a szerep. Alex először meglepődött, de mivel tudta, hogy a szerep kedvéért ütem meg, így belenyugodott. Ha tudná, hogy igazából élveztem, és még egyszer megütném, ha lehetne...csak sajnos nem lehetett. Ez a pofon olyan volt, mintha végre megtorolhatnám azt a sok fájdalmat, amit Ő okozott neki. Ha viszont így akarnám visszaadni, akkor talán nem csak egyet kapott volna.
-Utálni akarlak...de nem tudlak.-hangzott el második mondata is.-Nem tudlak, mivel nagyon szeretlek.-suttogta, majd közelebb hajolt hozzám. Lassan közeledett, majd óvatosan tapasztotta ajkát az enyémre. Lágyan csókolt, de mégis szenvedélyesen. Teljesen megbabonázott a csókja. Nem akartam elutasítani vagy ellenkezni, csak visszacsókoltam.
-És ennyi.-állították le a kamerákat.-Ez már sokkal jobb volt. Tökéletes.-.jött közelebb Paul, a rendező, majd kettőt tapsolt.-Mondtam, hogy nem olyan nagy dolog.
  Igazából nagyon is nagy dolog volt számomra ez az egész. Ha valaki látta volna az én szemszögemből egész más véleménnyel lenne, de nem várhatom, hogy megértsenek, mivel nem tudják az igazságot. Rettenetes éreztem magam a csók miatt. A szívem sajgott, és tudtam, hogy nem kellett volna visszacsókolnom. Tudtam, de ennek ellenére visszacsókoltam. Egy szörnyeteg vagyok. Nem leszek képes ezek után Josh szemébe nézni. Ő bízott bennem, és és elárultam. Tudom, hogy sokak szemébe nem olyan hű de nagy dolog egy csók, de szerintem igen is az. Egy csók is lehet sors döntő...és ez a csók csak még jobban összezavart.
-Emberek, máról ennyi. Mindenki fantasztikus volt, köszönöm.-nézett végig a társaságon Paul. Végre, végre vége...talán ha még egy percet kellett volna ott maradnom elfog a sírás, és minden kiderült volna.

**Josh szemszöge**

  Éppen a TV előtt ültem, és valami irtó unalmas filmet bámultam, amikor hírtelen egy szörnyű érzés uralkodott el rajtam. Nagyon rossz érzésem támadt. Nem kaptam levegőt, a szívem összeszorult, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tudtam, hogy valami baj történ, és azt is tudtam, hogy kivel...Kendrával.
Fogalmam sincs, hogy én miért éreztem ezeket, de az érzés önmagáért beszélt. Felkaptam a telefonom, és tárcsáztam.
-Szia!-szólt bele a telefonba vidáman Becky.
-Szia! Volna rám egy kis időd?-kérdeztem elfojtott hangon.
-Persze, hogy van, de mi van veled? Valami baj van?-kérdezte egész más hangon. Hangja egyik percről a másikra nagyon megváltozott. Eltűnt belőle a vidámság, és helyébe aggodalom szökkent.
-Majd minden elmondok. Fél óra múlva a parkban...tudod melyikben megfelel?
-Persze...akkor ott. Szia.-köszönt el, majd bontotta a vonalat. Ledobtam mellém a telefonom, majd kifejezéstelen arccal bámultam ki a fejemből. Hírtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd kirohantam a házból. Ki kellett kicsit szellőztetnem a fejem, ezért még mielőtt találkoztam Beckyvel sétáltam egy kicsit.
 A szívem mintha ketté hasadt volna, úgy éreztem. Nem értettem az egészet, de tudtam, hogy nem véletlenül tört rám ez az érzés.
  Elég hideg volt, és az eső is szemerkélt, így a hangulatomon még ez is csak rontott. Kendra nélkül amúgy is elveszett voltam, de most még ez is. Mivel már ott volt az idő, és Becky már várhatott is rám, összeszedtem magam, és elindultam a parkba. Becky egy padon ült, nekem háttal, és így annyira hasonlított Kendrára. Már elhittem, hogy tényleg ő ül ott, és szinte repültem a pad felé, amikor Becky megfordult, és lerombolta illuzíómat. Ne értsetek félre, mert Becky igenis szép, és rendes csaj, de...nem Kendra. Ő csak egy jó barát, akit már nagyon régen ismerek, és akiben teljesen megbízom.
-Szia!-erőltettem arcomra egy halvány mosolyt. Tudom, hogy nem vagyok tehetséges az emberek átverésében, és egyből látszik rajtam, ha valami nincs rendben, de azért próbáltam palástolni. Úgy láttam, hogy Beckyt meggyőztem, és ő is elmosolyodott.
-Szia.-nyomott két puszit az arcomra.-Miről szerettél volna beszélni?-tért a lényegre. Vagy nagyon kíváncsi volt, vagy csak hamar le akarta tudni ezt az egészet. Kicsit furcsának találtam, ezért meg is említettem.
-Hova ez a nagy sietség? Talán valami dolgod van?-ráncoltam homlokom.
-Nem, dehogy is.-tiltakozott.-Erről szó sincs, csak szerintem neked is jobb, ha végre kibeszéled magadból.-magyarázkodott.
-Értem. Már megijedtem, hogy ekkora teher vagyok.-sóhajtottam egy nagyot, és fájdalmasat.
-Hé, erre ne is gondolj. Azért vagyunk barátok, hogy meghallgassuk egymást, és segítsünk a másiknak.-nyugtatott.-Na de most már tényleg ki vele? Mi bánt?-tette fel ismét a kérdést.
-Becky, és félek.-vallottam be.-Félek, hogy elveszítem Kendrát. Annyira rossz érzésem van. Tudom, hogy történt valami...csak azt nem, hogy mi. Érzem, hogy valami nincs rendben. 
-Josh.-nézett rám, miután befejeztem mondandómat.-Tudod, néha én is ezt érzem, félek, hogy elveszthetem a legjobb barátnőmet. Félek, hogy soha többé nem fogom látni, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy azt kérte bízzunk benne, és én ezt teszem. Bízok benne, és remélem, hogy tudja mit csinál.-nézett mélyen a szemembe.  Nagyon meggyőző volt, és tudtam, hogy igaza van, de azok a fránya kétségek nem hagytak nyugodni. Tudom, hogy bíznom kell benne, és tudom, hogy mindig tudja mit csinál...de az a rossz érzés nyomaszt, és nem múlik, inkább erősödik...napról-napra.

**Becky szemszöge**

  Rosz volt látni, hogy Josh mennyire szenved. Tudom mit érez, mert én is minden nap megvívok magammal egy kis harcot. Általában én nyerek, de van, hogy a kétségek hatalmasabbnak, és erősebbnek bizonyulnak. 
Ezeken a napokon előveszem a Kendrávak közöss képeket, emlékeket, és elnézegetem. Ez mindig erőt ad, és tudom, hogy bizhatok benne. Nem hiszem, hogy valami a barátságunk közé állhat, mivel nagyon erős a mi barátságunk...sok mindent túl élt már.
-Köszönöm, hogy meghallgattál, és segitettél.-törte meg a csendet Josh. Elkergettem gondolataimat, majd ránéztem.  Látam a szemében, hogy már nem annyira meggyötört, és elkeseredett, mint amikor idehívott.
-Ugyan már ez természtes.-legyintettem. Tényleg nem éreztem tehernek, és nem esett nehezemre meghallgatni Őt. Az egyik legjobb barátom, és a barátért mindent...vagy nem? De.
-Nagyon sokat számít nekem, hogy mellettem állsz, ész átsegítesz ezen az egészen.-ölelt magához.
-Hidd el, hogy tudom mit érzel, és próbálok majd mindenben segíteni.-öleltem meg én is.
  Az idő elég hűvös volt, és esni is készült. Egy hideg fuvallat ért el hozzám, mely hatására kirázott a hideg, és dideregni kezdtem.
-Gyere, menjünk még mielőtt megfázol itt nekem.-húzott fel Josh.-Nem akarom, hogy miattam legyél beteg.
-Nem leszek beteg...remélem.-álltam fel.-De most már igazán mehetnénk, mert kezdtem fázni.-húsztam össze a kabátomat magamon. Elindultunk haza, és mivel egyfelé lakunk, így hazáig beszélgettünk. Nagyon jó fej, és kedves srác. Jó barát, és remélem, hogy Kendra megbecsüli. 


**Kendra szemszöge**

  Végre hazaértem, és egy kisebb hiszti roham tört rám. Az elmúlt nap feszültségét ki kellett adnom magamból. Lehajítottam a táskám, a cipőm és a kabátom egy kupacba, majd felrohantam a szobámba, és jó erősen becsaptam az ajtót. Még az ablakok is belerezegtek. Belebújtam egy párnába, majd zokogni kezdtem. Miért van az hogy mindig én kerülök bajba? Már egész kis korom óta mindig csak velem volt a baj. Ha valaki elesett az azért volt, mer én löktem fel persze csak véletlenül, de akkor is én voltam, ha valaki szomorú volt, annak általában én voltam az oka, és ez még mostanra sem változott. Menthetetlenül szerencsétlen vagyok...profi vagyok abban, hogy hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, vagy átgázolni másokon. Akaratom ellenére is, de minden bajhoz közöm volt. Na most meg ez is. Tudom, hogy ha kiderül mit tettem, azzal nem egy embernek fogok fájdalmat okozni. Nem egynek, és nem is kettőnek. 
  Felkeltem, majd beballagtam a fürdőbe. Becsuktam az ajtót, majd neki dőltem, és lecsúsztam rajta. Hosszú percekig csak ültem ott, és bámultam egy pontot. Mikor már nem tudtam mit csinálni oda vánszorogtam a tükörhöz, és megnéztem, mennyire nézhetek ki vészesen. Jobb lett volna ne látnom, mivel a látvány nagyon felkavart, és újabb könnycseppek gördültek le az arcomon.
-Na ebből elég!-kiabáltam a tükörbe. Felkapatam egy parfümös üveget, és amilyen erővel csak tudtam nekidobtam a tükörnek. Az üveg több apró darabra tört, és hangos csörömpöléssel hullt a földre. A tükrön meglátszott az üveg helye, amiből több törés vonal indult ki. A parfüm végig folyt a felületén, és úgy nézett ki mintha az is könnyezne. Erőt vettem magamon, letörültem a könnyeimet, majd ismét a tükörbe néztem. Hasonlított a szívemhez. A szívemhez is odadobtak egy nagyon kemény tárgyat, ami apró darabokra törte, és ezt az arcom is jól tükrözte. 
  Sápadt voltam, és úgy néztem ki mint egy mosómedve az elkenődött sminkemmel. Őszintén, a halál szebb volt nálam abban a pillanatban. Megengedtem a csapot, amin jéghideg víz folyt, majd a fejem benyomtam alája. A hideg víz végigfolyt a hajamon, az arcomon, és bár hideg volt, mégis égette a bőröm. Hagytam, hogy teljesen elázzon a hajam. majd megráztam a fejem, és megtörültem az arcomat. A már amúgy is brutálisan elkent sminkemet akkor még jobban szétmaszatoltam az arcomon, majd addig súroltam a törülközővel, amíg le nem jött az arcomról. 
-Gratulálok Kendra, már megint jól elintézted!-szidtam magam a széttört tükörbe bámulva.-Ha mással történne mindez, csak egyet vonna a vállán, majd menne tovább. De nem, te nem tudod ilyen könnyen túl tenni magad rajtam. Őrlődsz, hisztizel, és tönkre teszed magad! Megéri ez neked?-néztem farkas szemet tükörképemmel.-Na ná, hogy nem!-nevettem fel keserűen. Nem a helyett, hogy élném az életem, és leszarnék mindent inkább az őrületbe kergetem magam, a hülye gondolataimmal. Ez vagyok én. Aki még nem ismert annak elmondom, hogy ez vagyok én.-Az élet megy tovább.-sóhajtottam. Még csak most vettem  észre, hogy milyen jól eltársalogtam egyedül...tényleg kezdek megőrülni. Ezen a gondolaton akaratlanul is elmosolyodtam, és talán az elmúlt pár napban ez volt a legőszintébb mosolyom. A mosolyt kuncogás követtem, majd nevetés, és végül mint egy őrült úgy röhögtem. Nem tudom mit találhattam ennyire viccesnek, de ez valahogy jobban esett, mint a folyamatos sírás. Ha valaki látott volna biztos hülyének néz, mivel kisírt szemekkel, csurom vizes hajjal röhögök, és azt sem tudom, hogy min. Talán az életemen, talán a hibáimon, talán a viselkedésemen nevettem, vagy lehet, hogy szimplán elfogytak a könnyeim, és csak így tudtam kitombolni magam. Igazából nem is érdekelt, hogy miért nevetek, csak egyszerüen élveztem az az érzést, amikor valamin önfeledten tudok nevetni, mivel az elmúlt pár héten, vagy hónapban nem volt rá lehetőségem, és okom sem...
  Mikor végre abbahagytam a röhögést, elővettem egy seprűt, és egy lapátot, és összeakartam takarítani a szilánkokat. Épp szedtem össze a darabkákat, amikor a lábam megrogyott, és belestem egy nagyobb szilánkba. 
-Ez nem lehet igaz!-háborogtam. A történelem megismétli önmagát....