Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Már megint sikerült elvágnom a kezem. A vér lassan végig folyt a kezemen, majd lecseppent a fürdő padlójára. Az első cseppet követte a második, majd a harmadik, és én nem csináltam semmit. Csak ültem a padlón, és bámultam ahogy egyre nagyobb vér tócsa keletkezik alattam.
Mire észbe kaptam már nem is kis tócsa keletkezett alattam. Felálltam, majd kerestem valami kötszert, amivel beköthettem a kezem, és nekiláttam feltakarítani a vért, na meg a szilánkokat. Amíg takarítottam kissé elfoglaltam magam, és nem csak kattogott az agyam a hülyeségeimen. A munka végeztével leültem a nappaliban lévő kanapéra, és a kötésemet vizsgáltam. Nem tudtam valami jól bekötözni, mivel csak az egyik kezemet tudtam használni, és az is nagyon reszketett, így gondoltam, hogy újrakötöm. Amint kibontottam ismét folyni kezdett a vér. Nem akartam mindent összevérezni, így befutottam a konyhába, és a csap alá dugtam. Nem tudtam mi tévő legyek, mivel nem volt a közelben senki, aki segíthetne, vagy aki megtudna nyugtatni. Az asztalon volt a telefonom, így gyorsan tárcsáztam a legelső számot.-Szia.-köszönt vidáman Carla.
-Szia...át tudnál jönni?-vágtam a közepébe. Nem akartam kerülgetni, így rögtön rákérdeztem. Minél hamarabb idejön annál jobb.
-Valami baj van?-kérdezte kétségbe esetten.
-Úgy is mondhatjuk...de majd meglátod...csak kérlek siess.-hadartam, majd leraktam a telefont. Féltem a reakciójától, és elképzelni sem tudtam, hogy mit fog csinálni, ha meglássa a kezem. Egyre több vért vesztettem, és egyre gyengébbnek éreztem magam. Belecsavartam a kezem egy törülközőbe, és fel-alá járkáltam amíg vártam, hogy megérkezzen Carla. Nem telt el sok idő, és hallottam, hogy egy kocsi áll meg az ajtó előtt, majd csengetés hasított bele a nagy csendbe. Odarohantam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Carla állt előttem, és aggódva nézett rám. Hatalmas kő esett le a szívemről, mivel még időben ideért. Bele gondolni is félek, hogy ha később érjen ide mi lett volna velem.
-Úr Isten mi történt veled?-fogta meg a kezem, és csavarta le róla a törülközőt.
-Baleset...-motyogtam.-Összetört a tükör a fürdőben, és mikor akartam összeszedni a szilánkokat elvágtam a kezem.-magyaráztam.
-Gyerünk, kórházba kell menni ezzel.-húzott a kocsi felé.
-Várj!-álltam meg.-Hadd öltözzek át...tiszta vér vagyok.
-Nincs idő, meg amúgy is ha átöltöznél is véres lennél, mivel még mindig ömlik a vér a kezedből.
-Oké.-egyeztem bele, majd beültem a kocsiba, és elindultunk a kórház felé. Egész úton szótlanul ültünk egymás mellett, és csak bámultam ki az ablakon. Tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel, ha majd minden rendben lesz, és ellátnak, megkapom a fejmosást, hogy mégis hogy törött el az a tükör, és magyarázkodhatok. A másik meg az, hogy a szüleim sem tudnak semmiről, és biztos vagyok, hogy nem fognak örülni a hírnek. És itt még nem érnek véget a problémák. Mi lesz ha a sajtó kiszimatolja a történteket? Tudom. Egy óriási hírt csinálnak az egészből, és teljesen kicsavarják a történteket. Egy nagy hazugságot fognak csinálni belőle. Na és ki issza mindennek a levét? Hát persze hogy én...ki más?
-Itt vagyunk.-állította le a motort egy nagy épület előtt. Kiszálltunk a kocsiból, majd bementünk. Egyenesen a sürgősségire mentünk, és Carla elintézte, hogy mi hamarabb megnézzék e sebem. Egy idősebb orvos közeledett felém, majd megkért, hogy kövessem. Egy kis szobába vezetett, ahol furábbnál-furább gépezetek voltak, és egy nővérke várt minket. Leültetett egy ágyra, majd megnézte a kezem.
-Ezt össze kell varni.-nézett rám. Na már csak ez hiányzott. Még egy heg fog díszelegni a kezemen. Miközben a doktor összevarrta a sebet, én azon gondolkodtam, hogy elmondjam a szüleimnek vagy sem. Túl sok titkot őriztem már, és nem tudtam, hogy képes lennék-e még egyet magamba tartani. Lassan minden kicsúszott a kezemből, és én nem tudtam mit tenni ellene...Vagyis tudtam volna, csak túlságosan gyáva voltam elmondani az igazságot, így még egy titokkal gazdagodtam. A másik oka meg hogy nem mondtam el az volt, hogy nem hinnék el, hogy csak baleset volt, mivel kétszer ugyanaz nem eshet meg az emberrel...nos én ennek tökéletes ellentéte vagyok.
-Készen is vagyunk.-mosolygott rám az orvos.
-Rendben köszönöm.-szálltam le az ágyról, majd kiléptem a folyosóra. Carla odalépett az orvoshoz, és beszélgetni kezdtek. Nem kellett sokat gondolkoznom, mivel tudtam, hogy rólam folyik a beszélgetés. Biztos voltam abban, hogy alaposan kifaggassa a dokit. Elköszöntek, és mellém lépett Carla.
-Remélem tudod, hogy beszédem van veled.-küldött felém egy szúrós pillantást. Megmondtam, vagy megmondtam? Annyira tudtam, hogy nem úsztam meg ennyivel. Még ezután fog jönni a fejmosás.
-Majd otthon kérlek!-néztem rá kérlelően.
-Rendben.-sóhajtott, majd kilépett az épületből. Követtem őt, majd hirtelen elvesztettem a fonalat. Innentől minden annyira homályos...az egész egy összefolyt kép, amiből nem tudok kivenni semmit. Amint kiléptem az ajtón egyszerre vagy 20 fotós, és riporter jött felém, és halmozott el a kérdéseivel.
-Mi történt veled?-Baleset volt, vagy szándékosan vágtad meg magad?
-Mióta pusztítod így magad?...
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések hangzottak el, de mivel egymás szavába vágtak, csak egy-egy mondat foszlányt értettem meg belőle. Szerencsére Carla észrevette, hogy egyedül nem tudok elszabadulni, így karon fogott, és berángatott az autóba.
-Köszi, hogy megmentettél.-fordultam felé.
-Szerencsére ott voltam, és segíthettem, de ezután testőr fog vigyázni rád.-nézett rám komolyan.
-Testőr?-ismételtem meg egy kicsit hangosabban.
-Jól hallottad.-motyogta, majd végre elindult a fotósok "hadseregéből".
Testőr...egész úton ez a mondat víz hangzott a fejemben. Minek nekem testőr. Tudok én vigyázni magamra! Meg amúgy is, kinek állna érdekében bántani engem? Senkinek... Meg amúgy is nem vagyok én akkora sztár, hogy testőr kelljen mellém felvenni. Az út sokkal gyorsabban eltelt, mint amikor mentünk. Leállította a motort, majd kiszállt, és megvárta, hogy én is kiszálljak. Bezárta az autót, majd követett a házba. Nem teketóriázott, egyből a közepébe vágott.
-Nem tudom, hogy történt ez az egész, de jobban kell vigyáznod magadra.-szidott le.-Remélem, hogy nem direkt csináltad, mert akkor sürgősen segítségre van szükséged...Nem akarom, hogy valami bajod essen.
-Ígérem, hogy ezután jobban vigyázok, és ne aggódj, mert még eszembe sem jutott ilyet csinálni.-nyugtattam.
-Ami pedig a testőrt illeti...-tért át egy másik témára.
-Nincs szükségem testőrre.-vágtam a szavába, így megakadályoztam mondata befejezésében.
-De igenis szükséged van, és erről nem szeretnék vitatkozni.-szögezte le.-Ha tetszik, ha nem holnaptól mindenhova egy testőr fog kísérni, és ha most még nem is látod értelmét, de később rájössz, hogy igenis jól jön, ha valaki vigyáz az emberre.-mondta szigorúan, majd felállt, és távozni készült.
-De...-próbáltam közbeszólni, de nem engedte.
-Nincs de...-ráncolta szemöldökét, majd ott hagyott.
Remek! morgolódtam. Tényleg nem láttam értelmét ennek az egésznek, de nincs mit csinálni. Carla nagyon makacs, és amit a fejébe vesz, az úgy is lesz. Nem lesz könnyű megszokni, hogy valaki minden lépésemnél ott van, és figyel, de majd idővel talán én is belátom, hogy tényleg minden miattam van, és nem azért, hogy megkeserítsék az életemet, hanem épp ellenkezőleg. Nekem akarnak jót. Nehéz elfogadni, de így van. Már nem tehetek az amit akarok, nem mehetek oda ahová épp kedvem tartja. Már semmi sem ugyanolyan. Minden megváltozott, és nem csak jó irányba.
Néha visszaszeretnék menni az időbe, és még csirájában elfolytani ezt az egészet. Nem egyszer gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha nem próbálom meg ezt az egészet, és még mindig csak egy átlagos lány lennék a sok közül, az átlagos barátaival, az átlagos életével, és az átlagos problémáival. Sokkal egyszerűbb, és boldogabb lenne az életem. Egyrészt megbántam, hogy szinészkedni kezdtem, de másrészt meg örülök, hogy mégis megpróbáltam, mert rengetek esély tárult fel előttem, és ha nem próbáltam volna meg, bele is őrültem volna...az már más, hogy nem tudom kezelni a kialakult helyzetet, és inkább minden elől elmenekülnék. Elszeretnék futni minden elől, és visszatérni az én megszokott kis világomhoz. Vissza a szüleimhez, a barátaimhoz...Josh-hoz. Hiányzik a régi életem, a mindennapos semmit tevés, a csend...egyszóval minden.
Sokkal másabbnak képzeltem ezt az egészet. Kívülről úgy látszik, hogy a sztárok élete a csillogásról, a rivaldafényről, és a boldogságról szól. Már belátom, hogy nem így van. Igaz, hogy még csak rövid ideje vagyok ismert, de bár ne lennék az. Igazából ez csak a látszat, és ha csak egy napig is egy sztár bőrébe bújnának az emberek nagyon megváltozna a véleményük. Mit sem ér a csillogás, ha belül az ember egy kész roncs. Nap mint nap eljátssza, hogy mennyire boldog, és felhőtlen az élete, közben pedig minden összeomlik körülötte. Nem sejtik az emberek, hogy egy mosoly mögé mennyi fájdalom van elrejtve, amiről talán senki sem tud. Mindig meg kell felelni az elvárásoknak, mindenhova rohanni kell, és egy idő után minden értelmét veszti. Csak arra ébredsz fel, hogy egyik nap telik a másik után, és te csal sodródsz az árral. Én nem akarok ebbe a hibába esni, és ha ez nem fog másképp összejönni akkor félbe hagyom az egészet, és akkor sem fogok egy megkeseredett, és életunt emberré válni.
Nem könnyű erre gondolni, de benne van a pakliban, hogy ez mégsem fog nekem menni, és inkább hagyom a fenébe, minthogy megkerítsem az én, és a családom életét....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése