40.rész

   

"Nem fogok többet szenvedni senki miatt!!"-ezzel a mondattal keltem fel másnap, és határoztam el, hogy bármi is történjen nem fogok többet sem sírni, sem bánkódni, sem szenvedni. Vége a kis naiv lánykának, akim mindenért sír, és mindent magára vesz. Senki nem érdemli meg, hogy miatta sírja, nem...
Ahogy az az idézet is mondja: "Senki sem érdemli meg a könnyeidet, aki pedig megérdemli, az nem fog sírásra késztetni". Talán ez lesz a jelmondatom ezután. Nem szeretnék egy törékeny, és állandóan bőgő lány lenni, inkább egy erős, és életvidám, és ha ehhez az kell, hogy teljesen kiírtsak mindent a szívemből ami a gyengeségemre utal azt is megteszem. Tudom, hogy túl nagy szavak ezek, de ha az ember elhatározza magát, és mindent megtesz azért, hogy sikerüljenek a tervei, akkor nem állhat akadály elejébe, és nem lesz annyira nehéz ez a lépés sem a számomra.
Eleinte nehéz lesz, hogy ne engedjek annyira közel mindenkit magamhoz, és hogy tartsak egy bizonyos távolságot, de ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor végérvényesen összetörök, és nem tudnak majd segiteni rajtam. Visznot ezzel az egésszel nagy kockázatod vállalok, mert ha nem fog összejönni, akkor csak elmarok mindenkit magam mellől, és egy idő után a magányba fogok belehalni. Ennyire messzire azért nem akarom menni, de ez is benne van a pakliban.
Ez a reggel talán egy új élet kezdede, vagy az is lehet, hogy csak egy nagy elhatározás momentuma, amit soha nem fogok megvalósitani. Mindkettő betelejesendhet, de én az első variációba fektetek több energiát, és mindent megteszek a célom elérésébe.
A tegnap este, még mindent itt akartam hagyni, és visszamenni Kaliforniába, de egy kiadós alvás után az egész más megvilágításból látszik, és már nem szeretném félbehagyni a színészkedést. Inkább változtatok a viselkedésemen, és a természetem, de ezt akkor is folytatni fogom. A színészet az életem, és egy pillanatnyi gyengeség miatt nem fogom veszni hagyni.

Hosszan elmélkedés után elhatároztam, hogy tényleg megváltozom. Bemntem a fürdőbe, és elkészültem, mivel aznap is forgatásom volt. Azt nem tudtam, hogy mit fognak kezdeni a kezemmel, mivel a kötés még rajta volt, és nem bonthattam ki, viszont a filmben nem szerepelhettem bekötött kézzel. Ezeket a gondolatokat hamar elhessegettem, és inkább arra koncentráltam, hogy eltüntessem a borzalmas napok nyomait. A tükörrel még mindig nem kezdtem semmit, így a még megmaradt szilánkokba láttam magam, és próbáltam elfogadható kinézetet adni magamnak. A fürdő padlóján, még mindig látszott néhány vércsepp, ezért vettem a felmosót, és feltakarítottam, mivel nem akartam, hogy bárki is meglássa.
Bár ki is láthatná meg, mikor rajtam kívül nincs is senki ebben a nagy házban. Egyedül vagyok...teljesen egyedül. És már megint elgyengülök. Nem számít, hogy egyedül vagyok. Minek nekem bárki is, ha úgyis csak fájdalmat okoz?
"Áh...miért is áltatom magam? Soha nem tudok egy érzéketlen túskává válni, és soha nem leszek egy szívtelen dög."-magyaráztam magamnak. Nem fog menni ez a "senki sem érdekel" dolog, mivel nem tudok ennyira hamar tullépni mindenen, és ennyire érzéketlenül felfogni az eseményeket.
Lássátok? Ennyi volt a nagy elhatározás, hogy megváltozom. Majdnem egy egész órán át elhittem, hogy ebből még lehet is valami. Dehogy lehet. Soha nem tudnám elmarni magam mellől az embereket, a barátaimat...a szeretteimet. Ez nem én vagyok, lehet, hogy egy másik lány, egy másik életben képes erre, de én nem. Én maradok az a Kendra aki voltam, a könnyeivel, a fájdalmaival, az érzéseivel....nem tudok megváltozni, bármennyire is akarok.


Miután ráébredtem, hogy mennyire magányos vagyok, elhatároztam, hogy szerzek egy társat magam mellé. Elmentem a közeli kisállatkereskedéshez, és vettem egy gyönyörű kiscicát. Eredetileg kutyát akartam venni, de mikor rámnézett azokkal a kerek szemeivel, és hozzám simult teljesen elnyerte a szívem minden szeretetét. Ő kellet nekem. Nem egy kutya, hanem Ő az én kis cicusom.
Olyan kis édes volt, és épp annyira szeretetéhes, mint én. Első látásra beleszerettem, és csak ő kellett nekem. Annyira félénk és esetlen volt...na meg persze kicsi is, így a Picur nevet kapta. Ez volt a legtalálóbb név hozza. Persze, ha nő már kicsit fura Picrnak szólítani, de majd akkor átkeresztelem, egy találó névre. Nekem viszont most rá van szükségem, és talán az egész életem más fordulatot vesz a kis jövevény által.

A napom további réssze egész jól eltelt. A rendező elrendezte, hogy a következő pár napban ne kelljen bemennem a sebem miatt, mivel úgysem tudtak volna így forgatni. Jól jött ez a pár, mert legalább rendbe tudom rakni a dolgaimat, és a cicámmal tölthetem az időt.
Próbáltam feltünés nélkül kiosonni a forgatásról, mivel mindenütt fotósok voltak, és nem szerettem volna valami pletykalap címlapján virittani a "Kendra Howel, mégsem csinája meg a filmet?" címmel. Azt hittem sikerült, de mikor hazaértem, és bekapcsoltam a TV-t épp rólam volt szó.


"Kendra Howelt a minap egy kórházból látták kijönni.-itt egy felvételt mutattak, amin épp Carla mellett sétálok, majd elleptek a fotósok.-Bal csuklója be volt kötve, és nem árult el semmit a történtekről. Egyes pletykák szerint nem ez az első eset, hogy bekötözött csuklóval jött ki a kórházból...Talán valami több is van a háttérben."


Ennél a pontnál nem bírtam tovább kikapcsoltam a TV-t, és egy hatalmasat ordítottam. Az egész ház csengett, és vizhangzott. Szegény Picur is, aki békésen aludt az ölemben felszökött, és elszaladt.
-Hupsz.-kaptam kezem a szám elé, majd elindultam a cicus után, aki a lépcső tetejéről nézett rám. Szép lassan felmentem a lépcsőn, majd megsimogattam, amit egy kis dorombolással díjazott, majd megfogtam, és visszemntem vele a nappaliba. Szegény cicus, még mindig nagyon félt, és érezni lehetett a gyors szívverését, amit lassan elnyomott a lassú, és ütemes dorombolása. Annyira cuki. Egyszerüen imádom ezt a kis állatkát. Még csak pár órája, hogy megvan, de máris érzem, hogy sokkal boldogabb, és önfeledtebb vagyok.
Gondoltam, hogy felhívom a szüleimet, és elújságolom nekik, hogy vettem egy kiscicát, és amugy is már rég beszéltünk.
-Haló?-vette fel anya a telefont.
-Szia. Hogy vagytok?-mondtam mosolyogva. Igaz, hogy nem látta, de tudtam, hogy érzi, hogy mosolygok.
-Szia kincsem. Mi jól vagyunk. Te? Hallottam pár pletykát, amik arról szoltak, hogy megsebesültél. Igaz ez?-kérdezte komolyan.
-I-igen.-dadogtam.-De semmi komoly.
-Mégis mit műveltél?
-Eltörtem a fördőszobai tükröt, és amikor szedtem össze a szilánkokat elvágtam a kezem. Tényleg semmiség az egész.-próbáltam nyugtatni.
-És amugy hogy telik Londonba?
-Egész jól.-próbáltam továbbra is vidám maradni, de ez a téma elég kényes volt, mivel hazudnom kell.-Képzeld van egy kiscicám.-tereltem a témát.
-Egy kiscica?-kérdezett vissza.
-Igen, Picurnak hívják, és annyira cukii.-újságoltam akár egy kisgyerek.
-Örülök, hogy boldog vagy. Jó tudni, hogz minden rendben van.-mondta komolyan. Persze...minden rendben van. Ó ha tudná, hogy mit érzek...de nem tudja.
-Igen, minden rendben van. Anya?-szólitottam meg.
-Igen?-válaszolt rögtön.
-Sajnálom de mennem kell, hamarosan majd még beszélünk. Szeretlek titeket.-búcsúzkodtam, mert éreztem, hogy már nem birom tartani a látszatot, és ha nem rakom le el kell mondanom mindent.
-Rendben kicsim. Mi is szeretünk, szia.-köszönt, majd bontotta a vonalat.

"Istenem...miért nem mondok el semmit? Miért vagyok ennyire önfejü?" Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben...nem tudtam mit csináljak. Legszivesebben visszaívtam volna anyát, és mindent elmondtam volna, de legbelül valami azt súgta, hogy úgy is mindegy. Ők ott vannak én meg itt. Úgysem tudnának tenni semmit.
Próbáltam elterelni a gondolataimat, így az ölömbe vettem a cicust és egy kicsit kényeztettem. Teljesen belefeletkeztem a Picurral való játszadozásba, így mikor megszólalt a csngő összerezzentem akárcsak az én is cicusom. Óvatosan leraktam a cicát, majd odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
-Szia!-köszönt széles mosollyal az arcán...Josh.
-Sz-szia. Te meg mit keresel itt?-tátottam a számat.
-Mi van, nem is örülsz nekem?-fagyott le a mosoly az arcáról.
-Mi? Jaj, dehogy is nem örülök...csak meglepett a jelenléted. De örülök, hogy itt vagy.-magyaráztam, majd közelebb léptem, és kissé esetlenül ugyan, de megöleltem. Meglepődött, de aztán ő is visszaölelt.-Na de gyere be, és mesélj el mindent. Hogy-hogy idejöttél?
Josh felvette a csomagjait a földről, majd bejött, és lepakolta azokat az előszobába. Érdekes érzés volt őt ilyen közel érezni magamhoz, és imádtam azt a gondolatot, hogy végre nem vagyok egyedül, és itt van az az ember aki a világon a legfontosabb számomra.
-Nos akkor amire kíváncsi vagy...-kezdett bele.-Halottam, hogy nem vagy valami jól mostanába, és úgy éreztem, hogy szükséged van valakire. Nem szóltam senkinek, mivel így éreztem jónak. Így legalább biztos volt a meglepetés. Tudom, hogy ha elmondtam volna valakinek a tervem, akkor már rég tudnál róla, így inkább nem mondtam senkinek.-magyarázta a felbukkanásának okát. Esküszöm, hogy könny szökött a szemembe a szavai hallatán, mivel eddig még senki nem tett értem ilyen dolgot. Átrepülte a fél világot, csak azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy velem minden rendben van.
-Josh.-fordultam felé.-Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?-kérdeztem, de nem hagytam válaszolni, inkább megcsókoltam. Hosszas és szenvedélyes csókunkat a csengő zavarta meg. Mivel nem vártam senkit, ezért furcsán néztem az ajtó irányába, ahol valaki biztosan arra várt, hogy végre beengedjem. Feltápászkodtam Josh öléből, és elcsoszogtam az ajtóig. Vártam egy kicsit, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra kinyitottam. Kinyitottam, de ahogy megláttam ki áll ott vissza is csaptam.
"Nem lehet igaz!" háborogtam magamban. Miért neki ilyenkor eszébe jutnom? Kissé erős volt a reakcióm, amikor is rácsaptam az ajtót, így erőt vettem magamon, és ismét kinyitottam. ?ég mindig ott állt, egy csokor virággal a kezében.
-Te meg mit keresel itt?-kérdeztem köszönés nélkül.
-Én is örülök, hogy láthatlak.-mondta meg sem hallva az előbbi kérdésemet.-Egyépként hozzád jöttem.-bökte ki miközben bennébb jött. Ezek szerint mégis hallotta a kérdésem, csak nem tartotta olyan fontosnak, hogy egyből arra válaszoljon. Amugy meg nem is mondta senki, hogy bejöhet...mégis itt áll a házban.
-Bocsi de most nem jó. Légyszives menj el.-szürtem ki a fogaim között.
-Miért? Tán zavarok?-vonta fel a szemöldökét.-Ó ez a tied.-nyomta kezembe a csokrot. Nem hiszem el, hogy megint rámszállt. Nem tud végre békén hagyni, és elfelejteni?
-Köszi, de nem fogadhatom el, és mint már mondtam szeretném ha elmennél.
-És ha nem akarok? Hozzád jöttem, és itt is maradok.-jelentette ki makacsul.
-Rendben, akkor marajd itt.-indultam vissza a nappaliba.

-Én úgy képzeltem el, hogy te is velem maradsz...ja és megismételhetnénk a csókot.-mondta, és visszahúzott. Szorosan a karjaiba zárt, és akaratom ellenére megcsókolt.


**Josh szemszöge**


Kendra már elég rég kiment, és hallottam, hogy valakivel beszél. Elég fura hangok halladszódtak be...mitha valakivel veszekedne. Nem vártam tovább, kimentem az előszobába.
-Kendra valami...-kérdeztem, de nem tudtam befejezni a kérdésem, mert a látottak miatt lefagytam.-Ó látom jól megvagytok.-módositottam mondandómon. Amikor kiléptem a nappaliból épp egy sráccal csókolózott Kendra. Amikor meglátott eltálta magától a srácot, és csak bámult rám.
-Josh...-próbált kinyögni egy értelmes mondatot, de nem volt szükségem magyarázatra. Ezt úgy sem lehetne megmagyarázni.
-Nem érdekes.-mondtam könnyekkel küszködve.-További jó turkálást egymás szájába.-mondtam rezzenéstelen arccal, majd elmentem mellettük, és kiléptem az utcára. Addig tudtam tartani magam, de nálam is eltörtik egyszer a mécses, és az volt az a pillanat. Szégyen, ha egy fiú sír...legalább is ezt mondják. De miért is szégyen az? Egy fiunak is vannak érzései, és mi is ugyanugy srhatunk. És én sírtam. A könnyem patakokban folyt végig az arcomon, és a csnedben hatalmas puffanással értek földet.
"Hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen lánynak kellek, és én hülye átrepülöm a fél világot azért, hogy vele lehessek." motyogtam, miközben leültem egy padra, és az eget bámultam amin egyre több csillag jelent meg. Nem tudom meddig ülhettem ott, de biztosan sokáig. Mikor elindultam az utca már teljesen kihalt volt, és csak egy messzi kutyaugatás hallatszott, amint megzavarja az esti csendet.
Teljesen elfelejtkeztem, hogy nincs ahová mennem, vagyis lett volna, csak inkább aludtam volna az utcán, mint Kendránál azok után ami történt. Annyi büszkeség volt bennem, hogy nem mentem vissza hozzá, inkább felhívtam Monicát, hogy ott aludhatnék-e azon az éjszakán. Monica nagyon meglepődött, mikor meghallotta kérésem, de nem ellenkezett, és megengedte, hogy ott töltsem az éjszakát. Megkértem, hogy jöjjön el a parkig, mivel nem tudtam, hogy merre laktak. Szó nélkül jött, és segített rajtam.
Amig vártam, visszaültem a padra, és nézelődtem a parkban. Elmerültem a gondolataimban, majd egyszer csak beugrott az a kép amikor Kendra és az a srác csókolóznak. Ösztönösen ökölbe szorítottam a kezem, és egy jó nagyont vágtam a padra. Rossz ötletnek bizonyult, mivel rettenetesen kezdett fájni a kezem. Nem tudtam elviselni a fájdalmat, amit Kendra okozott, így éreztem, hogy lassan összetörök. Bármire gondoltam mindig hozzá vezettek a gondolataim. Úgy éreztem, hogy soha nem fog már Monica odaérni. Miközben vártam alaposan körbenéztem a parkban, majd megakadt a tekintetem azon a padon amin az előtt ültem. Valami bele volt vésbe. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és oda mentem, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Elővettem a telefonom, hogy azzal világitsak rá, mivel az lápák gyér fényében nem tudtam elolvasni.
A padon két név szerepelt, amelyek egy szívbe voltak írva. Először nem gondoltam semmi rosszra, hiszen nem egy szerelmespár vési a nevét fába, vagy padba, vagy akárhová, de mikor megláttam az első nevet ismét fájdalom suhant át a szívemen. Tudtam, hogy ezután melyik név van, és igazam lett.

Csak bámultam a szívet benne a két névvel...Alex és Kendra.
Azt hiszem csak ekkor törött össze teljesen a szívem.