30.rész

  **Kendra szemszöge**

   Becky teljesen felpörgött, és nagyon boldognak tűnt. Valamire készül, és ez a valami nagyon feldobta Őt.
-Áj! Nem...bírom...tovább!-lihegtem. Már majdnem szaladtam Becky után annyira rohant valahová.-Hogy tudsz ilyen gyorsan menni?-kapkodtam a levegőt.
-Upsz, bocsi.-mosolygott rám.-De már itt is vagyunk.-mutatott körbe a kezével. Egy parkba cibált el minket, ahol egy kis tó volt, és egy pad a tavacskával szembe. Mégis mit tervezhet? Mit akar ö itt csinálni.
-Ezt most nem értem. Minek hoztál minket ide?-kapcsolódott be Monica is.
-Csak gondolkozzatok.-kacsintott ránk.-Egy szép, romantikus hely, egy gerle pár, és két nagyon jó barátnő.-sorolta büszkén.
-Rájöttem!-mondtam, talán a kelleténél kissé hangosabban. Már-már felkiáltottam.
-Ó de jó...akkor engem is beavatnátok?-ráncolta szemöldökét Monica.
-Persze.-fordultam felé.-Becky azért mutatta nekünk ezt a helyet, hogy majd Josh és én randizzunk itt. Ami amúgy nagyon jó ötlet, mert még nem tudtam viszonozni a múltkori meglepetését.-magyaráztam.
-Aha, ez tényleg nagyon jó ötlet.-bólintott Monica. Én is nagyon jó ötletnek tartottam, csak azt sajnáltam, hogy nem az én fejemből pattant ki. Azt hiszem, hogy az én két őrült-de csakis jó értelemben őrült-és imádni való barátnőm nélkül egy lépést sem tudok tenni, és ha Becky nem lenne eszembe sem jutott volna ez az egész.
-És mikor lesz a randi?-fürkészett kíváncsian Monica.
-Még nem tudom, de nem szeretném elhamarkodni. Azt szeretném, hogy tökéletes legyen.
-Csak nehogy túlzásokba ess!-ütögette meg a vállam Becky.
-Nem fogok.-biztosítottam. Szeretném, hogy minden tökéletes legyen, de nem fogok túlzásokba esni. Tudom hol a határ, és azt is tudom, hogy Josh sem szereti a nagy felhajtást, és a fényűzést. Egyszerű, és mégis különleges. Ezért is szeretem őt annyira.-De honnan ismered ezt a helyet? Én még soha nem jártam itt.-fordultam felé felvont szemöldökkel.
-Nem is tudom.-gondolkodott el.-Egy nap erre sétáltam, és akkor találtam rá erre a helyre. Ha szomorú vagyok, vagy csak egy kis nyugalomra vágyom mindig ide jövök. Ez egy nagyon megnyugtató, és csendes hely.
-Igen, azt látom.-néztem körül.-Tényleg nincs sok ember itt, és akik itt is vannak azok is csak a csendbe ülnek, és bámulnak a semmibe.-gondolkoztam el. Talán ezért fogott meg egyből ez a hely. Nincs hangzavar, nem tolonganak az emberek, sőt talán csak néhányan tudnak erről a helyről, és éppen ezért varázslatos. Ha sok ember járna ide, a varázsa hamar eltűnne, és ez is csak egy hely lenne Kaliforniában, amit az emberek nem értékelnek, és lerombolnának.-Azt hiszem ez lesz a kedvenc helye. Ezután osztozkodnod kell velem ezen a helyen.-kacsintottam Beckyre.
-Nem probléma. Imádok osztozni.-mosolygott.
-Akkor már én is ide fogok jönni, ha valami bánt, vagy csak csendet akarok.-bökte oldalba Beckyt Monica.
-Akkor ez lesz a mi törzs helyünk. Ez lesz a hely ahol mindig megbeszéljük a gondjainkat, és mindig jól fogjuk itt érezni magunkat. Mi hárman. Barátnők örökre!-ábrándozott Becky.
-Barátnők örökre.-bólintottunk egyszerre Monicával, majd a már megszokott, lassan szokásunkká vált csoportos ölelkezés következett. Nem is néznek totál hülyének az emberek. Nem, dehogy.
  Nagyon örülök, hogy két ennyire tökéletes barátnővel áldott meg az Isten, akik mindig tudják mi a jó, és bár nem teljesen komplett egyikünk se, de mégis hárman alkotunk egy tökéletes egészet. Remélem, hogy ez a barátság mindennél erősebb köztünk, és bármit kibír. Mert nem lesz könnyű, ha én majd távol leszek tőlük, és Monica sem marad örökre itt. Vissza kell mennie Londonba. De az még messze van, és nem szeretek nagyon előre tervezni, mert semmi sem biztos, és jobb a mának élni. 
  Nagyon gyorsan telik az idő, ha az ember jól érzi magát, és soha nem unatkozom Beckyék közelében. Ezért is szaladt el olyan hamar az idő, hogy mikor észhez tértünk, már nagyon késő volt és sötétedni kezdett.
-Mennünk kéne.-jegyeztem meg halkan. Nem akartam ünnep rontó lenni, de már tényleg indulnunk kellett volna.
-Igazad van. Nagyon későre jár.-helyeselt Monica, és Becky is hevesen bólogatott mellette. Vidáman, és a kelleténél kissé hangosabban mentünk végig a már szinte teljesen kihalt utcákon. Már csak pár ember sétálgatott, és azok is hazafelé tartottak. úgy beszéltük, hogy Monica Beckynél alszik, így ők hamarabb hazaértek. Mikor Beckyék házához értünk elköszöntem tőlük, majd egyedül indultam tovább. Az idő nagyon lehűlt, így szorosan magamhoz szorítottam a kabátomat, és gyorsabban lépkedtem. Olyan érzésem volt mintha valaki követne, ezért többször is visszapillantottam, de nem láttam senkit. "Nyugi Kendra, nem követ senki, csak a képzelődsz!"-nyugtattam magam, legalább is próbáltam, de nem igazán sikerült. A csendes utcákon már nem járt senki, és csak a lépteim zaja hallatszott. Egy kis sikátor mellett haladtam el, amikor egy hang csapta meg a fülem. 
-Hé cica, gyere közelebb.-lépett felém, egy középkorú ember. Látszott rajta, hogy itta, és az sem tudja hol van, vagy mit csinál. Nem foglalkoztam vele, csak megszaporáztam lépteimet, és próbáltam elkerülni őt. Valahogy sikerült kikerülnöm, de a következő pillanatban egy másik ugyan olyan állapotban lévő ember állt elém.
-Ne siess annyira!-mosolygott megszállottan.-Nem bánt a bácsi.-kacsintott. Nem tudtam mi tévő legyek. A Rémülettől teljesen elhagyott az erőm, és éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok.
-Hagyjanak kérem!-esedeztem kétségbe esetten, de őket ez nem hatotta meg.
-És ha nem mi lesz?-ért oda az előbbi emberke, akit sikerült kikerülnöm. Na már csak ez hiányzott. Teljes egyedül, egy kihalt utcán, két részeggel, akik ki tudja mit akarnak velem tenni. Egyre jobban féltem, és az ahogyan rám néztek, olyan elvetemülten, és megszállottan csak rontott a helyzeten. "Itt és most végem."-motyogtam magamban, és hírtelen minden elsötétült. 

  Mikor ismét kinyitottam a szemem egy takaros kis szobában találtam magam. Reméltem, hogy nem azoké az embereké, akik letámadtak engem. Szerencsére nem így volt. Mondjuk gondoltam is, mivel nem hinném, hogy két részeg vadállatnak ennyire tiszta, és otthonos szobája legyen.
-Á...szia. Jobban vagy?-lépett be egy számomra ismeretlen személy. Egy harmincas éveiben lévő asszony állt az ajtóban, kezében egy tálcával.
-Hol vagyok? És mi történt velem?-néztem körül.
-Ne aggódj, jó helyen vagy. Az utcán találtunk rád elájulva, két részeg fickó társaságában. Épp a férjemmel jöttünk haza, amikor megpillantottunk téged, hogy szabadulni próbálsz, de nem megy, és mire a férjem oda ért volna te elájultál.-magyarázta.-Amúgy Nina vagyok. És téged hogy hívnak?-mosolygott rám.
-Ó szia Nina, Kendra vagyok, és köszönöm, hogy megmentettek azoknak a fickóknak a keze közül.-viszonoztam mosolyát.
-Ugyan már, nincs mit megköszönnöd.-legyintett.-Még jó, hogy idejében érkeztünk. Ami azt illeti tényleg jó, hogy erre laknak, és épp akkor jöttek haza. Ha nem lépnek közbe el sem tudnám képzelni, hogy mi történhetett volna.-Jaj, majd elfelejtettem. Ez itt a tied.-nyújtotta felém a tálcát, amin egy kis gőzölgő leves volt.
-Köszönöm.-mosolyodtam el, és elvettem az ételt.-Majd telefonálhatnék a szüleimnek?-néztem Ninára.
-Persze, már biztosan ők is aggódnak miattad.-indult ki a szobából
-Nina!-szóltam utána.-Köszönök mindent.-néztem rá hálásan. Nina nem válaszolt, csak egy mosolyt küldött felém, és bólintott közben. Megettem az ételt, és elvettem a telefont, hogy felhívjam anyáékat.

   -Haló?-szólt bele a telefonba vékony hangon anya.
-Szia anya, Kendra vagyok.-válaszoltam.
-Kicsim, hol vagy? Ugye nem történt semmi? Minden rendben van, igaz?-bombázott kérdéseivel, közben hangja rémületet tükrözött. 
-Majd mindent elmesélek, de most értem tudnátok jönni?-húztam el a számot.
-Persze. Hol vagy?-válaszolt kissé nyugodtam hangon. Elmagyaráztam, hogy hová kell jönnie, és hogy nem lesz semmi baj, majd letette a telefont, és én vártam, hogy mikor érkezik. Perceken belül megérkezett, és felrohant a szobába, ahol voltam.
-Kicsim ugye jól vagy?-ölelt át szorosan. 
-Anya, jól vagyok. Minden rendben.-próbáltam kiszabadulni szorításából, de ez képtelenség volt.-Nem kapok levegőt.-nyögtem mire anya kissé ellazította karjait, majd eltávolodott tőlem.
-Annyira aggódtam miattad.-nézett rám keserű pillantással.
-Tudom, és bocsánat, de meg tudom magyarázni.-védekeztem.
-Arra kíváncsi lennék.-tette karba kezeit.
  Én mindent elregéltem neki, az elejétől a végéig, és közben anya vagy felnevetett, vagy felráncolt szemöldökkel nézett rám. Meglehetősen jól fogadta a történetet, és nem kiabált velem, vagy nem büntetett meg, csak megkért arra, hogy vigyázzak magamra, és nem csatangolja este egyedül. Ezután biztos, hogy nem fogok. Tanultam a leckéből, és nem követem el megint az a hibát. Kár, hogy az ember a saját kárán tanul, mert ha érezné, hogy valami baj fenyegeti messziről megpróbálná elkerülni azt. Az már más kérdés, hogy sikerülne-e neki.
  Már tényleg későre járt, így elindultunk haza. Nina és a férje nagyon kedvesek voltak velem, és örökké hálával fogok tartozni nekik, amiért megmentettek.
-Majd egyszer gyertek el nálunk, hogy jobban megismerhessük egymást.-mosolyogtam rájuk, miközben a kocsihoz sétáltunk.
-Majd elmegyünk.-ígérte meg Nina. Nagyon szimpatikus nekem ez a nő, és remélem, hogy még lássuk egymást. 
  
  Mikor hazaértem felcsoszogtam a szobámba, és szó szerint beleestem az ágyba. Annyira álmos voltam, hogy rögtön elnyomott az álom. Sajnos az éjszaka nem volt esemény mentes, mivel szörnyű rém álmok gyötörtek az estével kapcsolatban. 
   Azt álmodtam, hogy a sikátor felé megyek, ahonnan kiállít a két ember, és nem engednek tovább. Próbálok megszabadulni a társaságuktól, de ők erősebbek mint és, és nem tudok kiszabadulni karjaik közül. Nem segít nekem senki, és csak magamra számíthatok ebben a helyzetben. Az egyik alak egy gyors mozdulattal letépi rólam a ruhám, és csókolgatni kezdi a nyakam.
  Ennél a pontnál sikítva ijedtem fel, majd nyakamhoz nyúltam, és mozdulni sem mertem. Hallottam, hogy nyílik apa szobájának ajtaja, majd kis idő múlva az én ajtómhoz lépett, és lassan kinyitotta. 
-Minden rendben kicsim?-nézett rám kétségbe esetten.
-Igen, csak rém álmom volt, és nagyon megijedtem.-magyaráztam.
 Apa nem szólt semmit, csak az ágyamhoz lépett és bebujt mellém. A mellkasára hajtottam felem, és úgy aludtam el. Olyan érzésem volt, mint amikor még kicsi voltam, és apa mindig velem aludt, ha rosszat álmodtam, vagy szomorú voltam. Mindig megnyugtatott a tudat, hogy vigyáz rám, és nem hagyja, hogy bármi bajom essen. Az éjszaka többi részén nem gyötörtek lídércálmok, így nyugodtan aludtam. 

  Reggel szörnyű hangzavarra ébredtem, és nem tudtam felfogni, hogy mégis mi lehet itt. A szobám, ami máskor már-már nagyon is csendes, most zengett, és sok-sok hang hallatszott egyszerre. Kinyitottam a szemem, és vajon kit láttam? Vagy inkább kiket láttam? Na ná, hogy Becky és Monica voltak azok. Mondhatom szép ébresztés.
-Jó reggelt álomszuszék.-szökdösött Becky az ágyam végén.
-Reggelt.-motyogtam álmosan, majd fejemre húztam a takarót, és próbáltam visszaaludni.
-Na azt már nem!-húzta le rólam a takarót Monica.
-Most mi van?-kaptam ki kezéből, majd ismét visszafeküdtem.
-Ez így nem fog menni, de majd mindjárt kipattan az ágyából.-suttogta Becky Monicának, de annyira hangosan, hogy én is halljam. Volt valami rossz érzésem az üggyel kapcsolatban, de nem igazán törődtem vele, csak aludni akartam. Semmi többet, csak aludni. Bár lehet, hogy jobb lett volna felkelnem, mert ami ezután következett hideg zuhanyként ért...